2011. augusztus 18., csütörtök

Kiss Ottó: A nagypapa távcsöve

Kiss Ottónak nagyon megy ez a svéd dolog. Ez a kötet időrendben a már említett Emese almája után keletkezett, és versei talán még kiforrottabbak, mint a korábbiak. A ciklus a vidéki nagyszülők látogatása köré szerveződik, és ezúttal is egy kisfiú hangján íródott. A két generációnyi távolság még több, finom humorral átitatott pillanatképet ihletett, hosszabbakat, rövidebbeket, de mindig egyszerre mulatságosakat és végtelenül komolyakat.

Nagymamának annyi

Nagymamának annyi mindent adott az élet,
hogy soha többé nem szeretne már tőle ilyeneket kapni.


A kötetben szerepel néhány "istenes vers", és boldogan vettem tudomásul, hogy a szerző vette ezt az akadályt is. A műfaj teszi, amely kiválóan alkalmas erre a célra is: nem erőltet, nem csöpög és nem didaktikus, mint a vallásos gyerekversek igen nagy része.

Nagypapa nem hisz

Nagypapa nem hisz Istenben,
csak bízik benne, hogy van.

Nagymama szerint amikor
Isten a nagypapára gondol,
mindig elnézően mosolyog odafönt.


De mégis van egy problémám ezzel a könyvvel, mégpedig az illusztrációk. Paulovkin Boglárka munkáival először a Kerge ABC-ben találkoztam, de ott többféle technikával dolgozott, és a képek között akadtak igazán remek darabok is. A katicabogár kalandjainál már feltűnt, hogy az emberi vonásokkal felruházott szereplők nem az eseteim, de még ott is túlsúlyban voltak a kedves rajzok. Ez sajnos nem mondható el jelen kötet illusztrációiról, olyannyira nem, hogy megkockáztatom: a nagymama, és leginkább a nagypapa figurája néhol egyenesen ijesztő. De gondolom, ez sem mindenkit zavar, és akkor élvezettel lehet forgatni a kötetet, mert:

A gyerekek tudják

A gyerekek tudják a válaszokat,
csak a hozzá való kérdéseket
nem tudják még rendesen feltenni.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése