2011. augusztus 14., vasárnap

Menyhért Anna: A kis ló Tündérországban

Gondolom, sok szülő mesél fejből is a gyerekének, különösen olyan történeteket, amelyekben burkoltan vagy felismerhetően, de a mese hallgatója is szerepel - leányom is élvezi azokat a történeteket, amelyek egy Katinka nevű kislánnyal esnek meg. Nálunk ez Apám műfaja volt, avantgarde fantáziabirodalmunk nyugalmát három csínytevő majom forgatta fel állandóan - mindketten nagyon élveztük az egészet. De soha, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy ezeket a meséket kiadja, vagy akár csak leírja.

Hogy miért is? Egyrészt azért, mert így elvész az egész varázsa. Az ilyen mesék lényege a szájhagyomány, és a csak a család tagjai számára érthető poénok, fordulatok, szereplők - ettől a miénk. A másik ok az, hogy ezek a mesék nem irodalmi igénnyel készültek, sem nyelvezetük, sem történetfűzésük szempontjából nem olvasásra termettek.

Körülbelül ennyi a problémám Menyhért Anna kis lovas történeteivel. Az írónő mesél a kisfiának, és Tomi is beleszól az események alakulásába, így szövődnek a szálak, és így tekinthetünk be egy másik család mesemondási szokásaiba. Ami érdekes lehet, de engem sem a kissé ad hoc előkerülő újabb tündértalálmányok, sem a didaktikus és a csapongó hangvétel hirtelen váltakozása nem ragad magával. Nyilván, hiszen nem én vagyok a célközönség. De nem is "minden gyerek", hanem konkrétan Tomi, neki kell válaszolnia a kérdésre, hogy vajon a kis ló miért nem megy vissza a szüleihez aludni, és ő dönti el, hogy a hegyet megmászva mit találjon a varázsdobozban.

Balogh Andrea illusztrációi jól illenek ehhez a nem-tudom-honnan-hová-tartok meseszövéshez, mindig csak a konkrét jelenetet, a közvetlen környezetet mutatják, a tompa tónusok sejtelmessé, a papírkivágás-jellegű formák meseszerűvé varázsolják Tomi és anyukája Tündérországát.

Összegezve: noha kedves, ez a mese nem mindenki meséje, és legfőképpen nem a mi mesénk.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése