2011. szeptember 7., szerda

Jonathan Emmett: Ide nekem a Holdat!

- Azt a sáros vakondtúrását! Hát ez meg micsoda? - kiáltotta vakondok, amint egy tavaszi este kidugta fejét a földből.

Bár én is ilyen szépen folytatnám "azt a..." kezdetű mondataimat. No de nem ez a motívum a könyv lényege, sokkal inkább az, hogy a barátok mi mindenre képesek a másikért. Amikor Vakondok meglátja a telihold fénylő korongját, fejébe veszi, hogy megszerzi magának. Hja kérem, legmerészebb álmaink is megvalósíthatók.

Először fel akar ugrani érte, eközben felébreszti a nyulat. Majd egy bottal akarja lepiszkálni az égről, így átesik az avarban alvó sündisznón. Ezután makkokkal próbálja ledobálni, természetesen a tölgyfán szendergő mókust találja el. És hiába mondja neki mindenki, hogy ez nem fog sikerülni, a konok vakondok köszöni a tájékoztatást, de ő inkább felmászik a fára, hogy onnan elérje. Gondolom, mondanom sem kell, hogy leesik. És a három barátja, ahelyett, hogy egy "Megérdemelte!" mordulással a másik oldalára fordulna és folytatná megzavart álmát, testületileg odarohan, felsegíti, és meg is vigasztalja a szerencsétlent, végül együtt gyönyörködnek a holdfényben.

Vanessa Cabban giccs határán még innen mozgó állatfigurái remekül passzolnak a szintén giccshatáron imbolygó történethez, a képek összhatásra kellemesek, a minimális, változatosan formált szöveg az oldalakon pont elegendő a könyvekkel épp ismerkedő korosztálynak, néhány oldal képregényszerű felosztása pedig jól hangsúlyozza a történet dinamikáját.


Viszont szerencsésnek mondhatom magam, hogy a sorozat három kötete közül épp ezt szemeltem ki, mert a másik kettő (Téli varázslat, A legszebb ajándék) ugyanezt a történetet variálja, közel sem ilyen sikerült formában, ráadásul a képi világ is negédesebb - itt legalább az éjszakai fényviszonyok szelídítettek egy kicsit a vattacukor-pasztelleken, és igazi elalvás előtti olvasmánnyá varázsolták ezt az egyszerű kis mesét.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése