2011. október 26., szerda

David Melling: Apu, hová tűnt a puszim?

Az esti mese, mint egy korábban említett felmérés mutatja, igen fontos dolog. Az esti puszi nemkülönben. Nem lehet csak úgy félvállról venni őket.

Egy keddi napon azonban a király, mivel siet (mint mindig), csak az ajtóból fúj egy jóéjtpuszit a kisfiának. És ez bizony komoly hiba. Mert a puszi kirepül az ablakon, és eltűnik az éjszakában. Hát ki az a gyerek, aki erre ne fakadna sírva? De mivel királyfiról van szó, a felséges apa legjobb (vagy inkább legbal) lovagja némi nehézség árán lova nyeregébe pattan, és a páros elindul puszikeresőbe. Átvágnak a behavazott, vadállatoktól hemzsegő erdőn, találkoznak egy hatalmas sárkánnyal, de a kóbor puszi minden nehéz helyzetben a segítségükre siet, és végül mindenki, akit a megkerült puszi összeterelt, boldogan hallgatja a most már ráérősen olvasó király esti meséjét.

Nagyon rövid, kicsit édeskés mese ez, amelyhez a roppant színes, és engem az Usborne nyelvkönyveire emlékeztető rajzok nélkülözhetetlenek: a kurta mondatok nem is mindig fedik az összes történést (hja, David Melling is inkább illusztrátor, mint író). A képeken azonban bőven van mit nézni, különféle mulatságos (vagy annak szánt) apróságok színesítik a jeleneteket.

A mese - amelyet nem tudom, hogyan csempészhetek majd vissza a könyvtárba, mert egyelőre az esti műsor kötelező része - kicsit szorongásűző is: lám, milyen csodákra képes egy atyai szeretetmegnyilvánulás, megszelídít mindent és mindenkit. És persze figyelmeztetés a szülőknek, ez esetben kiemelten az apáknak: este, lefekvés előtt néhány percre forduljanak teljes figyelmükkel a gyerekeik felé. Mert sajnos, néha ránk fér az efféle intelem.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése