2011. október 1., szombat

Felmérés: mennyit mesélünk a gyerekeinknek?

A Gyerekszemle blogon találkoztam egy érdekes és elszomorító statisztikával. Az "összefogás a pozitív társadalmi változásért" öndefiníciót használó Médiaunió idei kampánytémájának a mesélés fontosságát választotta. A kezdeményezéshez tartozó honlapról majd később, ami először szemet szúrt nekem, az a fent említett cikkben részletesen bemutatott statisztika volt.

"A 3 évnél fiatalabb gyerekeknek a szülők mindössze 46%-a mesél mindennap, a 4 és 8 év közötti gyerekek családjában pedig még rosszabbak az arányok: az ő szüleik csak 31%-ban mondanak naponta egyszer mesét" - beleértve ebbe a felolvasott és a kitalált meséket, sőt, a családi történeteket is.

Az persze egyértelmű, én melyik táborba tartoztam gyerekkoromban, és egyelőre Katalin is a naponta többször mesét hallgatók táborát erősíti - néha kezdem is érezni a torkomat. Reggel egy kis ébredés utáni heverészős mese, ha türelmetlen, és még fő az ebéd, akkor étvágygerjesztő mese, és természetesen esti mese. Lefekvés előtt okvetlenül, néha még fejből, de általában ilyenkor is könyvből. Esetleg fürdés előtt is. Szóval a napi három alkalom simán összejön.

Persze könnyű nekem, én is szeretem a mesélést, az összekucorodást a babzsákfotelben, és nem (nagyon) zavar, ha hetekig ugyanazt a történetet olvassuk minden nap. Persze ez biztosan elég fárasztó, ha valaki a változatosság híve, de az ismétlődés biztonsága mellett azt is tapasztalom, hogy Kató ilyenkor tanul újabb és újabb kifejezéseket, amelyeket azután más szövegkörnyezetben kipróbál, és érdeklődve lesi a hatást. Mint egy lelkes nyelvtanuló.

Azt azonban nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehet, ha valaki hetente egyszer vagy annál is ritkábban találkozik mesékkel. De Médiauniós kampány ide vagy oda, attól tartok, ezeknek a gyerekeknek ettől még nem fognak többet mesélni. Persze a figyelemfelkeltés fontos, nagyon fontos.

"De tudták azt is: mondani, mondani, mondani kell a történeteket, egyiket a másik után, és akkor... És akkor: talán." Talán megtörténik a csoda, ami csak a mesékben, és csak a mesék által történhet meg.

2 megjegyzés:

  1. A valós számok a statisztikában bemutatottnál valószínűleg sokkal rosszabbak is: az (egyik) szülő bevallását veszi alapul, így nem mutatja be a már rég megfáradt, elgépiesedett vagy érdektelenné vált szülők önképe és a valóság közötti, sokszor óriási eltérést. Nekem elképzelhetetlen, hogy egy gyereknek, akinek lehetősége van megkapni a napi kis meséjét-meséit, nem élne ezzel, hogy nem kéri magától is minden nap többször.

    Szombaton volt nálunk egy Zsófival pont egyidős kisfiú, aki a minimumtörődésen kívül keveset kap. Elkeserítő volt látni, mennyire ki volt éhezve arra, hogy odaülhessen egy felnőtthöz, aki mesét olvas neki. Nem szeretetéhes volt, nem figyeleméhes vagy más módon különösebben kiegyensúlyozatlan - egyszerűen meseéhes. Van neki anyja (otthon), apja (este otthon), de saját bevallásuk szerint nincs "energiájuk" még mesélni is. Bár kétlem, hogy ezt a vallomást megtennék egy kérdezőbiztosnak is.

    VálaszTörlés
  2. Na igen, nekem pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a gyerekkel való foglalkozás számos válfaja közül a meseolvasás az egyik legkisebb "energiaigényű" tevékenység. Annyi a feladatom, hogy egy előre megírt szöveget felolvassak, a hangommal színesítsek/eljátsszak, esetleg válaszoljak egy-két kapcsolódó kérdésre. És még jól is szórakozom - mert olyasmit olvasok, amit magam is szeretek.

    A kérdezőbiztosokat meg hagyjuk most, jó? :)

    VálaszTörlés