Búth Emília: Szakálla volt kender

A lakótelepen, egy lapostetős ház, a legszürkébb háromemeletes földszintjén, élt egy szegény asszony, Baja-tenger Mérge-sok, akinek se kutyája, se macskája, se egy inci-finci egere, se egy szentjánosbogara, de még egy vacak mobiltelefonja sem volt. Nem volt, akit felhívjon, nem volt, aki rápittyegjen, sms-t küldjön neki. Nem szeretett senkit. Őt sem szerette senki. Baja-tenger Mérge-sok, ahogy a mosolya-nincs cérnaszájú, ráncos homlokú asszonyt a környékbeliek nevezték, görbén nézett minden gazdás és gazdátlan négylábúra.

Már régóta vártam erre a kötetre, amióta csak olvastam a Szitakötő folyóiratban néhányat a benne szereplő történetek közül. És most boldogan olvasom újra és újra az oldalakat, egyre jobban magával ragad, magába szippant ez a sajátos, mégis otthonos mesevilág.

Búth Emília meséit ugyanaz a nyelvi játékosság hatja át, mint a verseit. A hétköznapibb nevekkel ékeskedő szereplők – amilyen Palástya, Pamut vagy Csizmarek – mellé felsorakozik Tetrisz és Enter király is, és a történetek klasszikus mesei elemei közé ugyanilyen könnyedséggel illeszkedik egy-egy mobillal készülő fénykép vagy internetes keresés. A hagyományos mesék archetipikus elemei, a három kívánságot teljesítő aranyhal, a segítő állatok ajándékai, vagy éppen az egymás előfeltételeiként teljesítendő feladatok is felbukkannak a lazán összefüggő történetekben.

GPS, szobainas és hétmérföldes csizma, lakópark, pruszlik és vízitündér, a tegnap, a ma és az örök mese világa kavarog a lapokon, ahogy kavarognak Pap Kata illusztrációin a vonalak – madár röpte, szoknyaperdülés, fodrozódó víz, bodorodó szakáll. Az öt párhuzamos, mint a megelevenedett kotta, vagy mint az öt ujjunk nyoma a homokban, vezeti a néző tekintetét. Az ég- és földszínekből építkező képek egy része különleges nézőpontjával vagy képkivágásával hívja fel magára a figyelmet, a hullámvonalak széles ívét néhol apró csipkefodrok ellensúlyozzák.

És ugyanígy, a mesék fő sodorvonalát is hasonlatvirágok, metaforacsipkék díszítik, a történetek pókhálófinom szálain a szereplők át- meg átjárnak egymáshoz, vendégeskednek, felbukkannak és újra eltűnnek. Épp csak annyira, hogy mire a könyv végére érünk, kedves ismerősként üdvözölhessük mindannyiukat. Mert ez a világ ismerős valahonnan: nem is a személyek, nem is a helyszínek, de a hangulat engem egyértelműen Lázár Ervin meséire emlékeztet.

És hogy lesz-e vajon a magányos öregasszonyból, özv. Kovács Jánosnéból Margit néni, Arca-kedves Szíve-jó? Lesz bizony. Segítenek rajta, ahogyan az összes többi mesében is, a kedvesség, a jóság, az önzetlen szeretet csodatevő hatalmával – ahogyan ez minden rendes mesében szokás. És amikor elolvassa őket az ember, visszanyeri a hitét, hogy ez a valóságban is így van.

Még nem tudom, öt évesen Kati mennyire fogja majd a mesék összes finomságát, de a testvéri szeretet átoktörő varázserejéről szóló A fülönfüggőt okvetlenül elolvasom neki.