2014. december 2., kedd

Szakács Eszter: Kallantyú meséi


Mindig is kedveltem az irodalmi művek közötti áthallásokat, szüzsék vagy szereplők említését, átemelését, újrafogalmazását. Az intertextualitás üdítő kortárs példája Szabó T. Anna verse a Kerge ABC lapjairól:

Ez az állat itt a xinxis,
ugye csinos? Pedig nincs is.
De ő nem tudja, hogy nincsen -
jön, és ugrál a kilincsen!

- amelynek tisztázatlan egzisztenciájú lényecskéje lett Szakács Eszter legutóbb kiadott meséinek főhőse. Kallantyú egy lelkészlak kilincsein tornázva tölti mindennapjait, de a fejezetek során egyre több és több barátra tesz szert, akikkel érdekes kalandokba bonyolódik. És éppen ez a bonyolódás az, ami számomra kissé megnehezítette a mesék befogadását. Csak kapkodtam a fejem a rengeteg új, egymással nem is mindig összefüggő információ között, az összes korábbi szereplőt felsorakoztató Varázstábor című fejezetben pedig végképp elvesztettem a fonalat.

Ha nem is jelenik meg igazán a történeteket egybefogó ív, azért kárpótol, amiben Szakács Eszter mindig nagyot alkot: az apró nüanszok, a lelkészi gyomor vágyainak érzékeltetése, az olvasmányait szégyellő sárkány-teremőr (vagy teremőrsárkány?), sok félmondatnyi finom humor fűszerezi a meséket.

Ezúttal az egyébként kellemes árnyalatokban úszó illusztrációk sem járultak hozzá egyértelműen a könyv sikeréhez, olybá tűnik, Gyöngyösi Adrienn nem igazán tudott mit kezdeni a xinxis félig manó, félig mókus figurájával. A könyv mindennek dacára kedves olvasmány, még ha nem is ezt fogom kikiáltani egyik kedvenc kortárs meseíróm főművévé.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése