2011. december 11., vasárnap

Szabad-e bejönni ide betlehemmel? Kaláka verseskönyv

A Kaláka együttes zenéje kisgyerekes családban jó eséllyel megkerülhetetlen. És ez cseppet sem baj, mert a megzenésítés igazi mestereivel van dolgunk, ügyes kézzel nyúlnak a versekhez, hirtelenjében csupa sikerült feldolgozásuk jut az eszembe. És ami külön dicséretes: könyv formátumban is kiadták néhány albumuk szövegkönyvét. Ilyentájt pedig mi más kerülne elő, mint karácsonyi verseskönyvük, amely egyszerre "használható" versolvasásra és énekeskönyvként is. Sőt, elsősorban utóbbiként, mivel a válogatás néhány kevésbé ismert vers mellett számos népdalt, illetve más országból származó karácsonyi éneket tartalmaz.

Az kötetet Keresztes Dóra naiv, engem a cigány művészetre emlékeztető, élénk színvilágú illusztrációi díszítik, amelyek kiválóan illeszkednek a betlehemesek és a karácsonyi népszokások versbe-dallamba szedett világához.


A fenti dal kritikustársam kedvence, korlátlan mennyiségben képes befogadni, még az én interpretációmban is. Magam inkább az alábbi versre szavazok, persze a választáson érzékelhető a kettőnk között tátongó generációs szakadék:

Kornis Mihály:
József

Minden létnek, minden fénynek kincse
te vagy szívemben egyedül, Mária.
Isten Anyja, légy velem, ha félek,
piros ruhában jöjjön a virradat.

Dicsőséges társam a rettegésben,
lábad elé borul most Betlehem.
Remélő árnyak a mélyülő sötétben,
pásztorkirályok és más jó emberek.

Heródes király országában
hasadoz a hajnal, fényes nap jön,
Heródes király országában
bárány baktat le az égből...

alhat a csöppség, alhat az anyja,
Boldogságos szűz Mária:
őrzi az álmuk bölcsességgel
Asztalos Ács szent József.

Szent Karácsonynak éjszakáján
vigadozzunk és örvendezzünk!
Szent Karácsonynak éjszakáján
csöndeskedve éljünk...

A napkeleti csillag fent az égen
tüzével köszönti alvó kisfiad.
Velem ujjong a teremtés ma éjjel,
könnyek fürösztik fáradt arcomat.

Dávid házából József, aki lettem,
koldusszegény ács, de kiválasztatott,
hogy Máriámat egy életen át szeressem,
az ember módján, mint megírattatott.

Heródes király országában
hasadoz a hajnal, fényes nap jön,
Heródes király országában
bárány baktat le az égből...

alhat a csöppség, alhat az anyja,
Boldogságos szűz Mária:
őrzi az álmuk bölcsességgel
Asztalos Ács szent József.

Szent Karácsonynak éjszakáján
vigadozzunk és örvendezzünk!
Szent Karácsonynak éjszakáján
csöndeskedve éljünk...

2011. december 4., vasárnap

Thiery Chapeau: Fenyőlegenda

Erre a könyvre, amely a Mese egy elzászi monda alapján alcímet viseli, véletlenül bukkantam rá. A történet szerint egy törött szárnyú kismadár nem tud elrepülni a fagy beköszöntével, és sorra segítséget kér a fáktól, akik akkoriban még nem hullajtották el a lombjukat télen. De a fák sorra elkergetik, míg végül a fenyő megszánja és tűlevelei közé rejti. Másnap reggelre a szél lefújja a leveleket az irigy fákról, csak a fenyő koronája marad meg - és a mese záró gondolata szerint: Azóta nevezzük a nagylelkű és gondoskodó fenyőfát karácsonyfának, és azóta gyűlünk össze körülötte minden évben ünnepelni.

Hát így. Ez a könyv is azok közé tartozik, amelyekkel kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak. Tetszik az illusztrációk színvilága, kedvencem a madarat alulról, az ágak szövedékében mutató kép, de nem kedvelem az "irigy fák" gnómszerű arcát (a fenyőnek viszont nincs semmilyen) és a képek egyformaságát. Gondolom, egyébként ez utóbbi szülte a nézőpontokkal való játszadozást, ami kifejezett előny.

A karácsonyfa-állítás szokásának ez a magyarázata viszont jól jöhet a "miért?"-korszak kellős közepén - éljenek a mese nyelvén megfogalmazott válaszok.

2011. november 27., vasárnap

Eve Tharlet: Jakab mester karácsonya. Sámuel Szentestéje

Itt az advent, itt az ideje elkezdeni azon gondolkodni, mit olvassunk így karácsonytájt. Két "hagyományos" mese, két különböző megközelítés, egy alkotó: szerző és illusztrátor egy személyben.

A Jakab mester karácsonya egy öreg ezermester versbe szedett története, aki Bergengócia összes gyerekét ellátja ajándékokkal. Ebben az évben azonban kicsúszik az időből, kifogy a nyersanyagból - majd pánikba esve ellátogat a legközelebbi városba, és sajátos módon gondoskodik utánpótlásról: minden járókelő ruhájából levág egy kicsit, majd néhány padból kihúzgálja a szögeket is. Még így is épp hogy elkészül, ráadásul Télapó szánját sem javította meg - sebaj, a rénszarvas idén pihen, Jakab mester repülő masinájáról osztják az ajándékokat, és minden jó, ha jó a vége.

Na igen, de vajon mit kezd a célközönség az ezermester úr antiszociális viselkedésével? Nem is tudom, hogyan lehet ezt zökkenőmentesen tálalni - már csak azért sem, mert maga a verselés is elég sokszor zökken. A történetet körítő képek azok, amelyek igazán magukkal ragadnak: a városka nyüzsgő főtere vagy a játékgyáros zsúfolt műhelye, amelybe szerintem minden gyerek örömmel beszabadulna, bőséges böngésznivalót kínál a türelmesebb olvasóknak. Az utolsó oldalon a Télapó kezében megvillanó pezsgőspohár pedig földrajzilag egyértelműen behatárolja ezt a bizonyos Bergengóciát.

A másik, azonos formátumú kötet, a Sámuel Szentestéje egy kis pásztorfiú szemszögéből, egyszerű kedvességgel beszéli el Jézus születésének történetét. A képeken itt is érvényesül a különös felülnézeti elrendezés, amelynek köszönhetően úgy érezhetjük, mintha a helyszínek felett lebegnénk, kiválasztott voyeurök az első Karácsony színhelyén. A bibliai történetet az ajándékot hozó gyermek toposzával és néhány hasonló motívummal ötvöző szöveget lágy kékes-barnás pasztellárnyalatokban játszó rajzok kísérik, a nagyfejű figurák komoly figyelemmel emelik a magasba pisze orrukat.

Karácsony ünnepének bármelyik tálalását választja az olvasó, egy nem túl bonyolult, kezdő olvasók számára megfelelő történetet kap, elnézhetően giccses illusztrációkkal - néhány olvasást biztosan megér.

2011. november 20., vasárnap

Nyulász Péter: Zsubatta

Zsubatta. Aha. Hát, ez valószínűleg nem az én könyvem. Legalábbis így gondoltam sokáig, és a kezembe sem vettem a kötetet, főleg, miután elolvastam szakszerűen fogalmazó alcímét: Beszédfejlesztő mondókáskönyv.

"Zsumbiri, zsumburú,/ez a baba szomorú:" - hát Istenem, előfordul az ilyen, majd apukája megvigasztalja. Versben. Méghozzá beszédöröm-felkeltő versben. Ezt a sorok mellett megjelenő kis pillangó rajzából tudom meg, ízlelgetem is, remek taktus: beszédöröm-felkeltő. Vannak ám másmilyen mondókák-versek is a kötetben: ritmusfejlesztők, nyelvtörők, tematikus szókincsfejlesztők (diszlexia megelőzésére), egyebek. Vagyis ez a gyűjtemény amolyan nem csak a magam örömére forgatható versciklusokat tartalmaz, hanem részben vagy bizonyos mértékig célirányosan fogalmazott szövegeket. És ezt érezni vélem a versek nagy részén.

A cél persze egyértelműen fontos, tanuljanak újabb, modernebb verseket és mondókákat is a gyerekek, amelyek jól felkeltik bennük a beszédörömöt. De abban például nem vagyok biztos, hogy a diszlexia kialakulása célzott mondókákkal megelőzhető. Nem vagyok a téma szakértője, de emlékeim szerint a (szerzett) diszlexia kisgyermekkorban általános ritmuszavarral és szókincsbeli hiányosságokkal kapcsolódik össze, vagyis bármiféle mondókázás csak jót tesz a "megelőzésnek".


De ha elvonatkoztatok a mondókák fejlesztő-felkeltő mivoltától (amely egyébként kimondatlanul, önkéntelenül és természetesen a legtöbb jó gyermekvers sajátja) a Kállai Nagy Krisztina által illusztrált, felújított kiadást forgatva találtam nekünk valót is:

Tavi tél

Zöld buborék és
kék buborék és
piros buborék és
zöld béka;
tavi madarakkal az ősz kapuján át
nyárba repültek a nagy gólyák;
kicsi cinegékkel, a nádi verébbel
a békák fáznak a tó partján;
belemerevedtek a tél hidegébe
a nagy hullámok, a sok buborék,
kék buborék,
piros buborék,
zöld béka.

2011. november 15., kedd

Fráter Zoltán: Mesék az operaházból

Gyerekkoromban nagyon nem szerettem, ha a hajamat vágják. És mivel ez a feladat ráérősebb Nagyanyámra hárult, ő ilyenkor kénytelen volt mindenfélét kitalálni a szórakoztatásomra. Végül rájött a legjobb megoldásra: operákat mesélt nekem. Mivel velük jártam az Operaházba, logikus volt, hogy tőle halljam ezeket a történeteket, és persze szükségem is volt rá, mert a bonyolultabb cselekményű, ráadásul nem feltétlenül magyarul előadott darabok alaposan megkavartak volna.

Noha Katalint ez a veszély még nem fenyegeti, iskolás korában szeretném őt is megismertetni az operák világával. Én viszont nem tudnám neki fejből elmesélni a librettókat - ebben lesz majd a segítségemre Fráter Zoltán könyve. Kilenc, gyerekeknek (is) szóló opera cselekményét adja vissza mesés formában a szerző. A történetek ritmusa az elbeszélendő események sűrűsége miatt néhol kissé staccato, de elég jó kompromisszum született az önálló mese és az operakalauz-fejezet stílusa között.


A Diótörő, A sevillai borbély, a Szöktetés a szerájból vagy a Coppélia látványvilága Szegedi Katalin festményein keresztül elevenedik meg, az illusztrátor tobzódik a csodálatos jelmezek, pazar drapériák és élénk színvilágú kellékek ábrázolásában. Régen jártam operában, de remélem, ezek a darabok még láthatók lesznek klasszikus, kosztümös rendezésben is. Mert ez a kötet ebbe a gyerekkori varázsvilágba vezetett vissza engem is.

2011. november 11., péntek

David Mckee: Elmer

A mesebeli elefántok általában jó fejek. Legyenek akár kíváncsi elefántkölykök, mint Kipling hőse, vagy Kiváncsi Fáncsi, akár kicsit esetlen felnőttek, mint Babar, vagy épp sokat látott öregek, mint az afrikai vagy indiai népmesék elefántjai, és persze Háti A dzsungel könyvéből - nagy valószínűséggel pozitív szereplők lesznek. Ez igaz David Mckee Elmerére is.

De Elmer felrúgja a hagyományos elefánt-sztereotípiákat, és nem csak azért, mert tarka kockás, és nem is azért, mert - a csordájához tartozó többi elefánttal ellentétben - szívesen csillogtatja humorérzékét, hanem azért is, ahogyan ebben az első történetben ezt a különbözőséget kezelni próbálja.

A kiinduló helyzetből nem úgy tűnik, mintha Elmernek ez komoly problémát jelentene, majd egyszerre csak szöget üt a fejébe: hátha nem azon nevetnek a többiek, amit csinál, hanem őrajta, kockás bőrén, különbözőségén. Tisztességes elefántszínűre festi magát, hogy még a dzsungel többi állata se ismerje meg, és beáll a sorba. Szerencsére nem bírja sokáig az egyhangú szürkeséget, és egy jótékony eső is segít felfedni eredeti színét. A többi elefánt pedig fellelkesül a kreatív program adta lehetőségeken, és időnként vidám színekre festik egymást - de Elmer ilyenkor is kilóg a sorból: ő az egyetlen, aki pedig szürke lesz.

Szeressük egymást, gyerekek, és fogadjuk el egymás különbözőségeit - ennyire könnyedén visszaadva még nem láttam a témát. A rajzok és a történet szándékolt egyszerűsége, amely az egyformaságból való kitörés lehetőségét adja a többi egyenfánt kezébe is - nos ezek után kíváncsian fogok a további Elmer-történetek felé fordulni.

A fordító, Arató Dániel összességében jó munkát végzett, de a második oldalon mindig megakadok az olvasásban. Az "Elmer más volt. Elmer foltvarrás volt." sorpár egyszerűen képtelenség. Az eredetiben szereplő "patchwork" tükörfordítása igen szerencsétlen, bármilyen alternatívát elfogadok: folton-folt, tarka kockás, ad absurdum Elmert foltokból varrták össze - de ezt ne.

Bár ki tudja, Elmer valószínűleg ezen is remekül szórakozna.

2011. november 3., csütörtök

Vladimír Škutina: Hol lakik az idő?

Ez is egy olyan könyv, amelyet még Katalin születése előtt kinéztem - magamnak. És persze a gyerekemnek is, ha majd lesz. Végül csak a közelmúltban szereztem be, és az első közös olvasás után félretettük. Ennek néhány hónapja, mostanában azonban rendszeresen előkerül ez a Modern mese a mai kor gyermekének - ahogyan az alcím fogalmaz.

Kinga óvodáskorú kislány. És mint ilyen, kérdez, de a kérdéseire idő hiányában nem kap választ. Sőt, idő hiányában nem is játszanak vele. Így hát leginkább az foglalkoztatja: mi az az idő? Helyesebben (már a kérdésfelvetés is jó): hol lakhat az idő? Hogyan lehet lerajzolni? Szól-e róla valamilyen mese? Két fogódzó: az édesanya elejtett megjegyzése szerint az idő egy szörnyeteg, Kinga bátyja pedig megsúgja: az idő az órában lakik.

Egy szörnyeteg? Egy órában? Hol máshol férne el egy szörnyeteg, mit a főtéren álló hatalmas toronyórában - és Kinga bátran nekiindul. Nekiindul, és belép a mesébe, a saját meséjébe. Ő legalábbis ragaszkodik ehhez a változathoz, és az óra öreg őre is ebben a stílusban válaszolja meg a kislány kérdéseit: egyszerű, világos, mesélős szavakkal. Na és ahogy egy igazi mesében illik, itt is történik csoda. Amolyan formás, rendes, igazi csoda. A befejezés pedig, ahol a szülők összenéznek, és megteszik, amit a kislányuk eddig hiába kért: rá és csakis rá figyelnek, a gyerekek számára megnyugtató lezárás, számunkra szelíd figyelmeztetés.


Varázslatos téli történet ez, az illusztrációkat jegyző belga Marie-José Sacré remekül adja vissza az író szülővárosának hangulatát, és aki járt már ott, bizonnyal ismeri a régi csillagászati órát, amely Kinga kalandjának ihletője lehetett. De ha nem is, a képek hangulata magával ragadó, békés, elgondolkodtató, mint a történet maga. Elgondolkodtat gyereket és felnőttet egyaránt.

2011. október 30., vasárnap

Aranysityak

Versantológiát szerkeszteni, azt hiszem, hálás feladat. Összegyűjthetjük azokat a verseket, amelyeket jónak találunk, amelyeket szeretnénk másoknak is megmutatni - nagyanyáink is ezt csinálták, csak vonalas irkába gyűjtötték kedvenc verseiket.

Egy kiadott antológia szerkesztőjének mindemellett lehetősége van megnyilvánulni, rövid előszót fűzni a könyvhöz - Lackfi János azonban ezzel sem elégedett meg, a Friss gyerekversek alcímmel kiadott kötetben mind a 39 ABC-rendbe szedett költő műve elé írt egy-egy rövid bevezetőt, irodalmi igénnyel, játékosan, olvasmányosan.

Így nem is csoda, hogy bekerült negyvenediknek a kötéstábla belsején és a védőlapon sorakozó költőportrék közé - kalapot le, hogy magát viszont nem válogatta be néhány verssel. Molnár Jacqueline több Lackfi-kötetet is illusztrált már, ragasztott-festett-újságkivágott képei néha a kubizmus jegyeit is mutatják. A galéria különösen megkapó, néhol kicsit karikatúrába hajlik, de ki ne szerepelne örömmel egy ilyen arcképcsarnokban?


Tulajdonképpen az egész kötet arcképcsarnok, bemutatás, bepillantással a művekbe, mai szóval portfólió, ismertebb - például Kiss Ottó, László Noémi, Tóth Krisztina, Varró Dániel - és (előttem) kevésbé ismert nevekkel - köztük Békés Márta, Jász Attila, Murányi Zita vagy Zorkóczy-Kovács Katalin, hogy csak azokat említsem, akik már első olvasásra is magukkal ragadtak -, a kortárs gyermekvers kiváló mustrája. A válogatásnál nem a Friss tinta "mindenkit bele" elképzelését követte a szerkesztő, inkább a nagyobbakra gondolt. No meg a legnagyobbakra. Hát mustráljunk mi is.

2011. október 26., szerda

David Melling: Apu, hová tűnt a puszim?

Az esti mese, mint egy korábban említett felmérés mutatja, igen fontos dolog. Az esti puszi nemkülönben. Nem lehet csak úgy félvállról venni őket.

Egy keddi napon azonban a király, mivel siet (mint mindig), csak az ajtóból fúj egy jóéjtpuszit a kisfiának. És ez bizony komoly hiba. Mert a puszi kirepül az ablakon, és eltűnik az éjszakában. Hát ki az a gyerek, aki erre ne fakadna sírva? De mivel királyfiról van szó, a felséges apa legjobb (vagy inkább legbal) lovagja némi nehézség árán lova nyeregébe pattan, és a páros elindul puszikeresőbe. Átvágnak a behavazott, vadállatoktól hemzsegő erdőn, találkoznak egy hatalmas sárkánnyal, de a kóbor puszi minden nehéz helyzetben a segítségükre siet, és végül mindenki, akit a megkerült puszi összeterelt, boldogan hallgatja a most már ráérősen olvasó király esti meséjét.

Nagyon rövid, kicsit édeskés mese ez, amelyhez a roppant színes, és engem az Usborne nyelvkönyveire emlékeztető rajzok nélkülözhetetlenek: a kurta mondatok nem is mindig fedik az összes történést (hja, David Melling is inkább illusztrátor, mint író). A képeken azonban bőven van mit nézni, különféle mulatságos (vagy annak szánt) apróságok színesítik a jeleneteket.

A mese - amelyet nem tudom, hogyan csempészhetek majd vissza a könyvtárba, mert egyelőre az esti műsor kötelező része - kicsit szorongásűző is: lám, milyen csodákra képes egy atyai szeretetmegnyilvánulás, megszelídít mindent és mindenkit. És persze figyelmeztetés a szülőknek, ez esetben kiemelten az apáknak: este, lefekvés előtt néhány percre forduljanak teljes figyelmükkel a gyerekeik felé. Mert sajnos, néha ránk fér az efféle intelem.

2011. október 23., vasárnap

Kiss Ottó: Állatos album; Barni világot lát

Két lapozó, rövid, színes, állatos, a költő és az illusztrátor neve is csupa jóval kecsegtet.

Szép ez az állatos album,
nagypapa ötlete - vették.
Nagymama mondta: "Vigyázz rá!"
Nagypapa meg, hogy: ez emlék.


A ritmus ismerős, ahogy megérezzük a sorok lüktetését, ugyanazzal a hanglejtéssel mondjuk ezt a verset is, gyűrűznek egymás után a sorok, a versszakok, felvonulnak az állatok, majd szépen aludni térnek mind. De mégis, néhol kicsit görcsös. Mint a hörcsög a lyukban.

És bár a limerick műfaját nagyon kedvelem, Kiss Ottó rímtelen versei még mindig közelebb állnak a szívemhez. Barni, a mosómedve kalandjait nem tudnám igazi lelkesedéssel felolvasni, bármilyen messzi városokba is kalauzol. Még Takács Mari illusztrációival körítve sem, pedig az első, mosómedvefarok-facsaró kép önmagában is csúcs.

Bárni felnő

Egyszer csak felnőtt a Bárni,
azóta úgy hívják: Barna.
Lopja az étcsokit,
brummantva kér bocsit,
és inal jobbra vagy balra.


Talán túlzottak voltak az elvárásaim ezekkel a kötetekkel kapcsolatban. Vagy még inkább: egyszerűen mást vártam. De ez nem tántorít el attól, hogy a szerző-illusztrátor páros elkötelezett híve maradjak. A jövőben.

2011. október 19., szerda

Kicsik lapozgató Bibliája

Ha valaki valamilyen vallási meggyőződésben szeretné nevelni a gyerekét (esetünkben ez a római katolikus), illetve ha a könyvek elkötelezett és régi jó barátja, óhatatlanul is felmerül a vallásos tematikájú gyerekkönyvek kényes kérdése. Mert bizony ez veszélyes terep, a szöveg a végletekig didaktikus és az írói szándék szerint "hűdelaza" szélsőségek között ingázhat, a képanyag pedig lehet nagy igyekezettel odavetett, silány ábrasor, játékos-negédes vagy épp hiperrealista - egyik ijesztőbb, mint a másik.

Ezért örültem meg a Bethan James szövegét Szöllősi Barnabás fordításában és Kállai Nagy Krisztina illusztrációival bemutató kötetnek. Az Ó- és Újszövetség fontosabb momentumait felsorakoztató lapozó kiválóan megfelel a Biblia világával való első találkozásnak. Az egyes jelenetekhez minimális szöveg tartozik, nyelvében is végletekig leegyszerűsítő összefoglaló, néha a lapokról kiszóló kérdésekkel. Tulajdonképpen inkább csak támasz a szülőknek, ha nem akarnak saját szavaikkal beszélni a történetről.

Az illusztrációk is egyszerűek, színesek, gyerekszemnek kedvesek, és - ahogyan ez egy kicsiknek szánt könyvtől elvárható - a legsötétebb esemény, a keresztrefeszítés bemutatása sem megrázó, de nem is bagatell. Összegezve a könyv jó tulajdonságait: kezdetnek nem rossz.

2011. október 15., szombat

Mirko Hanák: Kisállatok esti meséje

Milyen az ideális esti mese két-két és fél éves gyerekeknek? Persze gyereke válogatja, de a hozzáértők szerint ne legyen túlságosan izgalmas, felzaklató, se túl hosszú, se túl szörnyes, inkább valami megnyugtató, esetleg a nap befejezését tematizáló történet.

Nos, a Kisállatok esti meséje mindezen követelményeknek tökéletesen megfelel. Az erdőlakókra köszöntő este sokféle mesét, álmot hoz magával, rövid képekben villan fel a gyermekeit magára hagyó kakukk, a ravasz róka vagy a szelíd őz sztereotípiája. Nem a történetszövés magasiskolája, de éppen ezért már kisebb kortól is ajánlható olvasmány.

Ljuba Štíplová lágy, alkonytónusú akvarelljei csodálatos képekben vetítik elénk az esti erdő hangulatát, a könyv szinte kényszeríti a felolvasót, hogy halkra fogja a hangját, mintha valóban az öreg fák árnyékában járna. Csöndesen, hogy ne zavarjuk az állatgyerekek álmát (ó igen, az éjszakai életmódról ráérünk még beszélni), mi is összehúzzuk magunkat az ágyunkban, hallgatjuk az erdő neszezését, érezzük a városi zajtól mentes, csodálatos békét, és elalhatunk mi is, ha kényelmes a fotel, hát mindketten: jó éjszakát!

2011. október 10., hétfő

Búth Emília: Papírkaland

Búth Emília előző verseskötetével kapcsolatban panaszoltam már, illetve jelezte néhány kedves olvasóm, hogy beszerezhetetlen. Nos, ez is. Még szerencse, hogy aki néhány mai írást szeretne olvasni tőle, sikerrel böngészheti a Liget folyóirat blogját. Ez a kiadó adta közre a Papírkaland című kötetet is. A kiadás egy szóval jellemezhető: skandalum.

Ugyanis amint kinyitottam, az eddig is ingatag, ragasztott kötésből csomókban kezdtek hullani a félbehajtott, dupla lapok, amelyek felvágatlan ívekre emlékeztetnek. A nyomdatechnika ördöge (tudom én, ördöge minden technikának van) szellemképessé tette a verseket kísérő színes, foltos-fakóvá a fekete-fehér papírkivágásokat.

Pedig az élénk színű "nyirkák" és a sarkaikban meghúzódó filigránminták fantasztikusak, a versek elbűvölőek, mint egyik kedvencem, amely többféle értelmezést is lehetővé tesz (ki is néz a tükörbe? a kislány látja magát nagyanyónak, vagy a nagyanyó magát kislányként?):

Hol a copfos kislány

Rossz az okuláré,
belepte a pára.
Tükörképe nagyanyó
nem ismer magára.


Ezek olyan versek, amikről nem lehet, nem kell sokat mondani. Vagy éppenséggel túl sokat lehetne. Én az első megoldást választom - és olvasok. Aki teheti, olvasson velem.

Mesebeli mozi

Karácsony esti
árnyak-fények.
Asztalhoz ülnek
ifjak, vének.

Fenyő köré gyűlnek,
lámpára lepkék,
angyalszárnyú
karácsony esték.

Diócska orcák,
új emlékek.
Asztalhoz ülnek
ifjak, vének.

Mesebeli álom,
alszik a kisded,
csukott szemmel
nézi a filmet.

2011. október 8., szombat

Lázár Ervin: A kalapba zárt lány

Ez a könyv lett volna Katalin első találkozása Lázár Ervin meséivel. Hogy miért csak lett volna? Nos, erről legkevésbé Lázár Ervin tehet. A mese szokatlan előtörténete már inkább: a megszokott sorrendet felborítva az illusztrátor kérte fel az írót, hogy írjon számára egy mesét. Egy ilyen felkérést márpedig nem szokás elutasítani, megszületett hát a mese.

Nem a nagy író legjobb meséje ez, de a végén, az utolsó két mondatban ott az egész értelme. Amitől olyan lázárervines. Odáig meg tessék elolvasni. Persze még nem két és fél éves gyerekeknek, ezzel még várunk egy kicsit. Ha egyáltalán.

És hogy mi miatt? Nos: éppen a kezdeményező fél, az illusztrációkat jegyző Pittmann Zsófia miatt. Aki talán ismertebb lehet kortárs témákat feldolgozó, szatirikus textilmunkáiról, a múlt század hímzett konyhai falvédőinek újraértelmezéseiről. Ebben a műfajban igazán remek alkotásai születtek, de a meséhez tartozó grafikák számomra a legkevésbé sem szimpatikusak. A vörös körmű főhősnő - aki állítólag a meseíró szándéka szerint az illusztrátor maga - még a kalap szelídítő hatása alatt sem lesz igazán kedves, pozitív figura. A némileg Réber László stílusát idéző rajzok próbálnak összhangba kerülni a történettel, kevés sikerrel. Illetve lehetséges, hogy csak velem nem sikerül megtalálniuk a közös hangot. De azt nagyon nem.

2011. október 4., kedd

Nyulász Péter: Miazami; Miazmég

Nekünk még korai, de nagyobb óvodások, kisiskolások biztosan rettentően élvezik Nyulász Péter kitalálós versikéit. A kisebbeknek nyilván sikerélmény, ha Szalma Edit illusztrációival megtámogatva gyorsan kitalálják a helyes válaszokat, nagyobbakból viszont el tudom képzelni, hogy ugyanolyan hatást vált ki, mint belőlem is: találóskérdés-írásra ösztönöz. És úgy látszik, nem csak engem, a szerző idevágó blogbejegyzésénél érdemes végigfutni a megjegyzéseket: az egymásnak bókolva versengő - vagy versengve bókoló? - költők mindig remekelnek.

Legrázósabb hely a házban.
Jól jegyezd meg mindenkorra:
az maga a villanyáram,
nem pedig egy malac orra.
Mi az?


A második találóskérdés-kötet, a Miazmég is hozza ugyanezt a játékosságot, találhatunk állatokra, a természetre, vagy éppen környezetünkre vonatkozó kérdéseket, a kedvencem innen is egy technikai vívmányról szóló versike:

Gomb van rajta, mégsem kabát,
azzal hívom fel a mamát.
Akárhova vihető,
nem kell más csak térerő.
Mi az?

2011. október 1., szombat

Felmérés: mennyit mesélünk a gyerekeinknek?

A Gyerekszemle blogon találkoztam egy érdekes és elszomorító statisztikával. Az "összefogás a pozitív társadalmi változásért" öndefiníciót használó Médiaunió idei kampánytémájának a mesélés fontosságát választotta. A kezdeményezéshez tartozó honlapról majd később, ami először szemet szúrt nekem, az a fent említett cikkben részletesen bemutatott statisztika volt.

"A 3 évnél fiatalabb gyerekeknek a szülők mindössze 46%-a mesél mindennap, a 4 és 8 év közötti gyerekek családjában pedig még rosszabbak az arányok: az ő szüleik csak 31%-ban mondanak naponta egyszer mesét" - beleértve ebbe a felolvasott és a kitalált meséket, sőt, a családi történeteket is.

Az persze egyértelmű, én melyik táborba tartoztam gyerekkoromban, és egyelőre Katalin is a naponta többször mesét hallgatók táborát erősíti - néha kezdem is érezni a torkomat. Reggel egy kis ébredés utáni heverészős mese, ha türelmetlen, és még fő az ebéd, akkor étvágygerjesztő mese, és természetesen esti mese. Lefekvés előtt okvetlenül, néha még fejből, de általában ilyenkor is könyvből. Esetleg fürdés előtt is. Szóval a napi három alkalom simán összejön.

Persze könnyű nekem, én is szeretem a mesélést, az összekucorodást a babzsákfotelben, és nem (nagyon) zavar, ha hetekig ugyanazt a történetet olvassuk minden nap. Persze ez biztosan elég fárasztó, ha valaki a változatosság híve, de az ismétlődés biztonsága mellett azt is tapasztalom, hogy Kató ilyenkor tanul újabb és újabb kifejezéseket, amelyeket azután más szövegkörnyezetben kipróbál, és érdeklődve lesi a hatást. Mint egy lelkes nyelvtanuló.

Azt azonban nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehet, ha valaki hetente egyszer vagy annál is ritkábban találkozik mesékkel. De Médiauniós kampány ide vagy oda, attól tartok, ezeknek a gyerekeknek ettől még nem fognak többet mesélni. Persze a figyelemfelkeltés fontos, nagyon fontos.

"De tudták azt is: mondani, mondani, mondani kell a történeteket, egyiket a másik után, és akkor... És akkor: talán." Talán megtörténik a csoda, ami csak a mesékben, és csak a mesék által történhet meg.

2011. szeptember 12., hétfő

Varró Dániel: Diótörő

Amikor a könyvtárpolcról leemeltem a virágos gerincű kötetet, már tudtam, hogy kincset találtam. Csak az volt a kérdés, kinek is.

A történet E. T. A. Hoffmann Diótörő és Egérkirály című meséjét dolgozza fel verses formában. Varró Dániel hozza a tőle megszokott remek rímeket és ritmusokat, a történet előrehaladtával más és más versformákba rendezve.

Lám, mennyi fényes gyertya ég már
bent a Stahlbaum tanácsoséknál!
Tanácsos úr

házába vendég gyűlt temérdek,
és a konyhában nejének
kalácsa sül.


Ezt a felosztást követik az illusztrációk is: a kerettörténet egész oldalas, elmosódó, meleg színvilágú képei a karácsonyesti fényeket idézik, majd amikor Drosslemeyer bácsi belekezd a mesébe, kis szürkésbarna rajzok és bonyolult ornamensek körítik a versszakokat.

Sok mindent megmagyaráz, ha a könyv rajzolójáról megtudjuk, egyébként milyen műfajban tevékenykedik: Odegnál Róbert elsősorban képregényeket rajzol, illetve sci-fi- és fantasy-köteteket illusztrál. Ez a fantasy-vonal uralja a képek egy részét, de klasszikus meséről lévén szó, ez egyáltalán nem zavaró.

Varázslatos, magával ragadó, meseszerű világot alkotott a két művész, én pedig nem adom fel, hogy egyszer megtaláljam a kötetet egy eldugott antikváriumi polcon.

Az orosz babák tánca

Mit sír, aki sír, a világnak ugyan mi baja?
Csak vodka legyen (meg azért valamennyi kaja),
a könny keserű, igya azt csak a rossz nyavalya,
nem búslakodik, legugol az orosz fababa,
és hej, Kalinka, Kalinka, Kalinka maja,
lábát teszi jobbra ki, balra ki, jobbra... na ja.

Szép ha pergő muzsikánál
hét szakállas muzsik ágál,
de a legszebb az a gázel,
mit a lányok hasa ráz el.

2011. szeptember 7., szerda

Jonathan Emmett: Ide nekem a Holdat!

- Azt a sáros vakondtúrását! Hát ez meg micsoda? - kiáltotta vakondok, amint egy tavaszi este kidugta fejét a földből.

Bár én is ilyen szépen folytatnám "azt a..." kezdetű mondataimat. No de nem ez a motívum a könyv lényege, sokkal inkább az, hogy a barátok mi mindenre képesek a másikért. Amikor Vakondok meglátja a telihold fénylő korongját, fejébe veszi, hogy megszerzi magának. Hja kérem, legmerészebb álmaink is megvalósíthatók.

Először fel akar ugrani érte, eközben felébreszti a nyulat. Majd egy bottal akarja lepiszkálni az égről, így átesik az avarban alvó sündisznón. Ezután makkokkal próbálja ledobálni, természetesen a tölgyfán szendergő mókust találja el. És hiába mondja neki mindenki, hogy ez nem fog sikerülni, a konok vakondok köszöni a tájékoztatást, de ő inkább felmászik a fára, hogy onnan elérje. Gondolom, mondanom sem kell, hogy leesik. És a három barátja, ahelyett, hogy egy "Megérdemelte!" mordulással a másik oldalára fordulna és folytatná megzavart álmát, testületileg odarohan, felsegíti, és meg is vigasztalja a szerencsétlent, végül együtt gyönyörködnek a holdfényben.

Vanessa Cabban giccs határán még innen mozgó állatfigurái remekül passzolnak a szintén giccshatáron imbolygó történethez, a képek összhatásra kellemesek, a minimális, változatosan formált szöveg az oldalakon pont elegendő a könyvekkel épp ismerkedő korosztálynak, néhány oldal képregényszerű felosztása pedig jól hangsúlyozza a történet dinamikáját.


Viszont szerencsésnek mondhatom magam, hogy a sorozat három kötete közül épp ezt szemeltem ki, mert a másik kettő (Téli varázslat, A legszebb ajándék) ugyanezt a történetet variálja, közel sem ilyen sikerült formában, ráadásul a képi világ is negédesebb - itt legalább az éjszakai fényviszonyok szelídítettek egy kicsit a vattacukor-pasztelleken, és igazi elalvás előtti olvasmánnyá varázsolták ezt az egyszerű kis mesét.

2011. szeptember 2., péntek

László Noémi: Labdarózsa

Amikor először megláttam a könyv borítóját, elragadtatva vettem le a polcról. (Amikor megfordítottam, és megláttam a rajta feltüntetett árat, lelkesedésem némiképp alábbhagyott.)

A kötetet először könyvtárból hoztuk ki, és azt hiszem, mindkettőnk nevében nyilatkozhatok: egy ideig nem tudtuk eldönteni, szeretjük-e László Noémi verseit, vagy sem. Többségükre nem jellemző a sodró ritmus, inkább szépek, finomak, lebegősek. És jót tesz nekik, ha hangosan olvassuk, mondjuk. Mosoly van bennük, nem nevetés, engem Búth Emília világára emlékeztetnek kicsit, már ha éppen párhuzamot vonni támad kedvem.

Szeptember

Szeptember, zümmögő,
almaérlelő idő.
Gyantagömb, puha kő,
lágy szövésű keszkenő.

Szeptember, tarka pánt,
átkötöd a délutánt, -
az meg, mióta tied,
kicsit mindig rövidebb,

kicsit mindig hűvösebb.
No, de sose bánd!

A lebegést sugallják Szulyovszky Sarolta illusztrációi is: lendülő hinta, rebbenő madár, szélparipa - a biztos talajon álló alakok alatt is csak egy finom árnyék utal arra: ők bizony két lábbal állnak a földön. A csupaív világ (félhold alakú szemek és szájak, félkörívek mindenütt) zöldes alaptónusából áradó melankóliát a meleg pirosak, rozsdabarnák sem oldják fel teljesen.

A kötet belső elrendezése egyébként egy vonalas irka képét mutatja, ezt támasztják alá az illusztrálásban "hathatós segítséget nyújtó" Blanka, Matyi, Levente és Peti rajzai is - verses-firkás füzet, csak az a kár, hogy minden második oldalpár alján ugyanaz a tépettpapír-motívum díszeleg. Na jó, kicsire nem adunk, illetve a kicsik nem adnak erre. Nem is kell.

Volt-nincs

Volt egy pici labdám.
El nem gurult volna,
rögtön neked adnám.

Volt egy lila gombom.
Le nem esett volna,
neked adnám, mondom.

Volt egy görbe villám.
El nem kopott volna,
neked adnám, vidd ám!

Volt egy nehéz álom.
Mióta megjöttél,
sehol sem találom!

2011. augusztus 20., szombat

Michelle Knudsen: Oroszlán a könyvtárban

- De... egy oroszlán... - lihegte Mr. McBee - ...oroszlán van a könyvtárban!
- Megszeg valamilyen szabályt? - kérdezte Miss Merriweather, aki nagyon szigorúan vette a szabályokat.
- Nos, nem igazán... - válaszolta Mr. McBee.
- Akkor hagyja békén.


Ez igen. Hidegvér, tisztánlátás, pontosság. A könyvtár igazgatója, Miss Merriweather egy pillanat alatt felméri a helyzetet, és elveinek megfelelően cselekszik. Ez a típus, általában tanárnő, egyedülálló ötvenes nő, aki pedáns, korrekt és következetes mindaddig, amíg az általa kiszolgált rendszer ésszerű - nos, ez a típus fel-felbukkan az angolszász irodalomban, valószínűleg legismertebb példája a Harry Potter-kötetek McGalagony professzora. Szimpatikus. Az összes vénlányos allűrrel és szabálykövetési mániával együtt. Mint Miss Merriweather is, aki hús-vér figura.

Ugyanilyen eleven a könyvtáros, Mr. McBee alakja is - nem csak Kevin Hawkes illusztrációinak köszönhetően. A sértett könyvtárosé, akinek sehogyan sem fér a fejébe, miért volna szükség egy oroszlánra egy könyvtárban. Hogy a jószág segít a könyveket leporolni, a borítékokat leragasztani és effélék? Ugyan kérem. A könyvtáros fájdalmas mellőzöttségében kifejezetten örül, amikor az oroszlánt szabályszegésen éri. Csak utólag jön rá, hogy néha bizony jó okunk lehet megszegni a szabályokat, de becsületére legyen mondva, jóváteszi a hibáját, jöhet a - kellemesen rövidre fogott, éppen csak érzékeltetett - boldog végkifejlet.

Katalin pedig szeret könyvtárba járni és mesét hallgatni. Akárcsak ez az oroszlán. És azzal is tisztában van, hogy a könyvtárban (is) vannak betartandó szabályok. Ez a történet azonban a szabályok értelmére és rugalmasságára reflektál, világos, egyszerű, mesés formában - egy olyan kérdésre, amely valószínűleg minden gyerek fejében megfordul élete során.

Így hát lelkesen olvassuk a szép, komoly kivitelben megjelent könyvet, én pedig sóhajtva gondolok arra, a sok másmilyen tanár és vezető között vajon lányomat összehozza-e a sors egy-két efféle Miss Merriweatherrel is.

2011. augusztus 18., csütörtök

Kiss Ottó: A nagypapa távcsöve

Kiss Ottónak nagyon megy ez a svéd dolog. Ez a kötet időrendben a már említett Emese almája után keletkezett, és versei talán még kiforrottabbak, mint a korábbiak. A ciklus a vidéki nagyszülők látogatása köré szerveződik, és ezúttal is egy kisfiú hangján íródott. A két generációnyi távolság még több, finom humorral átitatott pillanatképet ihletett, hosszabbakat, rövidebbeket, de mindig egyszerre mulatságosakat és végtelenül komolyakat.

Nagymamának annyi

Nagymamának annyi mindent adott az élet,
hogy soha többé nem szeretne már tőle ilyeneket kapni.


A kötetben szerepel néhány "istenes vers", és boldogan vettem tudomásul, hogy a szerző vette ezt az akadályt is. A műfaj teszi, amely kiválóan alkalmas erre a célra is: nem erőltet, nem csöpög és nem didaktikus, mint a vallásos gyerekversek igen nagy része.

Nagypapa nem hisz

Nagypapa nem hisz Istenben,
csak bízik benne, hogy van.

Nagymama szerint amikor
Isten a nagypapára gondol,
mindig elnézően mosolyog odafönt.


De mégis van egy problémám ezzel a könyvvel, mégpedig az illusztrációk. Paulovkin Boglárka munkáival először a Kerge ABC-ben találkoztam, de ott többféle technikával dolgozott, és a képek között akadtak igazán remek darabok is. A katicabogár kalandjainál már feltűnt, hogy az emberi vonásokkal felruházott szereplők nem az eseteim, de még ott is túlsúlyban voltak a kedves rajzok. Ez sajnos nem mondható el jelen kötet illusztrációiról, olyannyira nem, hogy megkockáztatom: a nagymama, és leginkább a nagypapa figurája néhol egyenesen ijesztő. De gondolom, ez sem mindenkit zavar, és akkor élvezettel lehet forgatni a kötetet, mert:

A gyerekek tudják

A gyerekek tudják a válaszokat,
csak a hozzá való kérdéseket
nem tudják még rendesen feltenni.

2011. augusztus 14., vasárnap

Menyhért Anna: A kis ló Tündérországban

Gondolom, sok szülő mesél fejből is a gyerekének, különösen olyan történeteket, amelyekben burkoltan vagy felismerhetően, de a mese hallgatója is szerepel - leányom is élvezi azokat a történeteket, amelyek egy Katinka nevű kislánnyal esnek meg. Nálunk ez Apám műfaja volt, avantgarde fantáziabirodalmunk nyugalmát három csínytevő majom forgatta fel állandóan - mindketten nagyon élveztük az egészet. De soha, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy ezeket a meséket kiadja, vagy akár csak leírja.

Hogy miért is? Egyrészt azért, mert így elvész az egész varázsa. Az ilyen mesék lényege a szájhagyomány, és a csak a család tagjai számára érthető poénok, fordulatok, szereplők - ettől a miénk. A másik ok az, hogy ezek a mesék nem irodalmi igénnyel készültek, sem nyelvezetük, sem történetfűzésük szempontjából nem olvasásra termettek.

Körülbelül ennyi a problémám Menyhért Anna kis lovas történeteivel. Az írónő mesél a kisfiának, és Tomi is beleszól az események alakulásába, így szövődnek a szálak, és így tekinthetünk be egy másik család mesemondási szokásaiba. Ami érdekes lehet, de engem sem a kissé ad hoc előkerülő újabb tündértalálmányok, sem a didaktikus és a csapongó hangvétel hirtelen váltakozása nem ragad magával. Nyilván, hiszen nem én vagyok a célközönség. De nem is "minden gyerek", hanem konkrétan Tomi, neki kell válaszolnia a kérdésre, hogy vajon a kis ló miért nem megy vissza a szüleihez aludni, és ő dönti el, hogy a hegyet megmászva mit találjon a varázsdobozban.

Balogh Andrea illusztrációi jól illenek ehhez a nem-tudom-honnan-hová-tartok meseszövéshez, mindig csak a konkrét jelenetet, a közvetlen környezetet mutatják, a tompa tónusok sejtelmessé, a papírkivágás-jellegű formák meseszerűvé varázsolják Tomi és anyukája Tündérországát.

Összegezve: noha kedves, ez a mese nem mindenki meséje, és legfőképpen nem a mi mesénk.

2011. augusztus 4., csütörtök

Ranschburg Jenő: Gyerekségek

Ranschburg Jenő pszichológusi munkásságát ma szinte mindenki ismeri, verseit annál kevésbé. Én először a Friss tinta lapjain találkoztam velük, de a könyvtárban kezembe akadt ez a kötete, gondoltam: lássuk.

A könyvet az összbenyomás alapján nem szívesen adnám gyerek kezébe. A versek nagy része - és a hozzájuk tartozó, Borsi Vera által jegyzett illusztrációk - gyermekkori szorongásokat és traumákat tematizálnak. A kötet tulajdonképpen rímekbe foglalva összegzi Ranschburg professzor tanait, és bár a próbál gyereknyelven közelíteni a problémákhoz, mégis egyértelműen a felnőtteknek szól. Az előszóban így ír a szerző: "...egy barátom, akinek érdeklődése sokban hasonlított az enyémhez, azzal az ötlettel állt elő, hogy írjunk gyermekvers-kötetet. Nem játékos, alliterációs verseket (...) hanem olyanokat, amelyekben a gyermeknek a felnőttekétől minőségileg különböző világlátása tükröződik." Nos, ez sikerült.

Mágia

Emlékszem rá: egyszer megvert apu,
mert rossz voltam. Sarokba állitott...
Sírtam, s gyűlöltem őt nagyon,
mert közben ásitott.

A könnyeimmel köröket rajzoltam fel a falra,
s titkos jelt a körökre,
ne verjen meg többé soha,
és tűnjön el örökre!

Most nincs velünk. Elment
nagyon sok napja már...
s az oviban utálom azt, akit
este az apja vár.

Anyu azt mondja, itthagyott.,
de eljön majd, ha véget ért a per.
Csak én tudom, miattam nem jöhet,
hisz én tüntettem el!


A kötetet talán lehet használni a gyakorlatban (bár az előszó ezt a lehetőséget nem említi), a versek közös olvasásával és megbeszélésével elképzelhető, hogy könnyebb a kisgyerek számára feldolgozni egy halálesetet, válást, vagy leküzdeni a sötétségtől való félelmet. De úgy érzem, egy már önállóan olvasó kisiskolásban is inkább szorongásokat kelthetnek a fekete-fehér rajzokkal körített rejtélyes versek.

2011. július 31., vasárnap

Szegedi Katalin: Lenka

Ez a könyv egyszerűen gyönyörű.

Lenka, a teliholdarcú kislány története olyan képekben tárul elénk, amelyek a szöveget, a történetet másodlagossá teszik. Gondolom, nem ez volt a cél, de a látványvilág dominanciája egyértelmű - talán azért, mert Szegedi Katalin elsősorban illusztrátor, és képekben gondolkodik, a vizualitás nyelvén fogalmazta magát a mesét is, no meg azért biztos, ami biztos, leírta mellé az eseményeket is.

Amelyek egy eléggé magányos kislány életébe engednek betekintést. Egy olyan kislányéba, akit kövérsége miatt a legtöbben kigúnyolnak, de csodálatos rajzai végül mégis segítenek neki összebarátkozni egy kisfiúval. Az elfogadásról szóló mese a Csimota Kiadó tematikus sorozatának része, ami egyértelmű irányt szab a rövid történetnek.

A barátságnak és az "olyannak szeress, olyannak, amilyen vagyok" kérdéskörnek persze érdemes figyelmet szentelni, ilyen direkt formában is. Pláne beszédes képek formájában, amelyek szavak nélkül is megállnák a helyüket. A piros-fehér-fekete-barna színvilágú illusztrációknak itt-ott feltépett hullámpapír alap ad fantasztikus hátteret, erre kerülnek a kitépett, kivágott, rajzolt elemek. Az oldalszámozás szellemes, folyamatosan változó megoldásai már csak a habot jelentik a tortán.


És mégis, éppen egy rajz a rajzban volt az, ami kicsit letörte a könyvvel kapcsolatos lelkesedésemet. A kislány ajtajára kitűzött koponya-lábszárcsont és felette: Lenka, nyilván a "ne zavarj" megfelelője volna. Furcsa, hogy egy játék kalózhajón természetesnek tartom a halálfejes zászlót, annak mégsem örülnék, ha Katalin szobájának ajtaján találkoznék ilyesmivel. Pláne, ha innen szedné az ötletet. Nem tetszik.

Mindazonáltal: ez a könyv egyszerűen gyönyörű.

2011. július 28., csütörtök

Kántor Péter: Kétszáz lépcső föl és le

Ez a kötet először kellemes küllemével keltette fel az érdeklődésemet a könyvtárban, hazavittük hát, és beleolvastunk. Majd szépen visszavittük a helyére.

"Jó lenne, ha kereket/cserélni, meg gyereket/csinálni is tudnál!" - ez a rímpár sok volt nekem kicsit, de nem tántorított el attól, hogy végigolvassam az egészet. A versek egy részével egyszerűen nem tudok mit kezdeni: túlságosan széthullanak bennük a képek, és nem, valahogy nem fogott meg egyik sem.

Pedig van köztük sok kedves darab, és Szalma Edit tarka illusztrációi is gyerekkézbe való kötetnek mutatják - egyszerűen arról van szó, hogy nem igazán az én világom, és felteszem, egyelőre Katié sem. Még úgy sem, hogy érzem az alábbi vers sajátos varázsát:

Nagy Bummtól Nagy Reccsig

Nagymama elindult
 
Nagy Bummtól Nagy Reccsig,
arra jött Nagypapa,
kérdezte, hogy tetszik.

Hogy tetszik, Nagymama,
a világ? Hogy tetszek?
Csúf vagy és gonosz vagy!
Mit mondjak? Szeretlek!

Nagypapa bólintott:
Te rusnya teremtés,
teveled legyek én
holtomig szerencsés!

Azóta ők ketten
egymást nem eresztik,
Nagymama, Nagypapa
Nagy Bummtól Nagy Reccsig.

2011. július 24., vasárnap

Kajsa Gordan: Kifli kutyaoviba megy

Ez is egy olyan könyv, amely először színvilágával, illusztrációival vonta magára a figyelmemet. Az ajánló szerint "Valahol északon élt egyszer egy Kifli nevű kiskutya", és ez az északi hangulat teljesen áthatja a képeket, halványkék, hűvös pasztell árnyalatok, amelyekben szemet melengetően bukkannak fel a piros foltok. Az egyébként textiltervezéssel foglalkozó Mia Maria Güettler illusztrációiban a ruhákat, textileket részben valóban mintás anyagok testesítik meg, igazán mozgalmassá varázsolva az oldalpárokon szétterülő képeket.

A történet maga amolyan óvodába beszoktatós tanmese, viszonylag szerencsés kivitelben. Kifli gazdája munkát kap, és vége az otthoni idillnek, holnaptól kutyaovi (ezt az örökös -i képzőt nem szeretem) - a kiskutya pedig éjjel a nagy és idegen kutyákról rémálmodik, akikkel össze fogják őt zárni. Másnap persze szépen fokozatosan kiderül, hogy az egész nem is olyan rémes, sőt. A folyamatot igazán kedvesen ábrázolja az írónő, az ismerkedős párbeszédek valóban olyanok, mint amilyeneket a játszótéren elcsíphet az ember. Azért mondjuk kevéssé rajongok, hogy Kifli előszeretettel használja a "rendicsek" kifejezést, de Maria Larsson fordítására nem lehet különösebb panasz.

Az összkép tehát egy igazán kellemes könyv, amelynek óvodaelőkészítő hatását nem firtatom, viszont Katalinnal együtt mindketten szívesen forgatjuk Kifli első magyarul is megjelent kalandját.

2011. július 13., szerda

Tóth Krisztina: Állatságok

Tóth Krisztina verseivel először a Kerge ABC lapjain találkoztam, és többségében tetszett, amit olvastam. Az állatos versekkel pedig Katalint mindig le lehet kötni, így kihoztuk a könyvtárból ezeket az Állatságokat.

A kötetben felsorakozó állatok különleges csengésű neve valóban ihlető hatású, bár a versekben néha a tájékoztató funkció kerül előtérbe a költői megoldásokkal szemben ("S hogy tanrekéknél mi a kaja?/Hát a rovarok összes faja."), úgy is mondhatnánk, afféle rímbe szedett természetrajzot tartunk a kezünkben - ezt támasztják alá Baranyai András természethű, de szellemes illusztrációi, illetve a könyv végén található színes térkép is, amelyről leolvashatjuk, melyik szereplő hol él.

Egy bizonyos: ha valaki Ország-várost játszik, és ismeri ezt a kötetet, "állat" kategóriában biztos győztes lesz, mert ugyan ki ismeri közelebbről a tanreket, a fosszát vagy az íniát (sőt, a takin és a milu még nekem is újdonság volt), aki nem olvasta ezt a remek kötetet.

Vombat

Hogyha jő a vombat,
az ember mit mondhat?
A vombat külsején
kevés dolog ronthat.

Egy erszényes patkány,
ráadásul törpe,
jogos, hogy a napját
üregekben töltse...

Hogy az irodalom
a lelkére hogy hat,
nem tudni. Rovaron
éldegél a vombat.

Elég nyugodt állat,
úgy hat kilót nyomhat.
Tilos a vadászat
és rádobni bombat!

2011. július 9., szombat

Julia Donaldson: A majom mamája

Kató már abban a korban van, amikor elhatároztam, nem veszek neki több keménylapos könyvet, részint mert kezdeti vehemenciáját levetkőzve finoman bánik a könyvekkel, részint pedig van annyi lapozója, hogy többre már nincs szükség, hiszen lassan kinő a műfajból.

Most mégis elcsábultam, és először magam sem értettem, miért. Julia Donaldson részben rímekbe szedett története nem a verselés magasiskolája - az eredetivel összevetve Papp Gábor Zsigmond fordítása remekül megtartja a stílust. A cselekmény sem túl bonyolult: a kismajom keresi az anyját, és egy önjelölt mentőpillangó a segítségére siet. A probléma csak annyi, hogy apró rovaragyában mindig csak a legutolsó információ fér el, így sorra más és más állatot mutat a majmocskának.

A végén persze minden jóra fordul, és fény derül a világnézeti különbségre is, amely a félreértéseket okozza:

-Pillangó, hogy lehetsz ennyire vak?
Ezek rám nem is hasonlítanak.


- Nem mondtad azt, hogy hasonlítotok!

- Persze, mert gondoltam, úgyis tudod.

-Hogy tudnám? Minálunk a gyerekek
Kiskorban teljesen másmilyenek!


Axel Scheffler meleg tónusú illusztrációi kellemesen ötvözik a természethűséget és az antropomorf vonásokat, az apró részletek pedig jól visszaadják a nyüzsgő dzsungel zsúfoltságát. A könyv összességében kiváló volt arra, hogy egy tüszős mandulagyulladást feldobjunk vele (már amennyire ez lehetséges), és a kezdő olvasók számára azért kellően fordulatos, néhol kicsit groteszk kérdezz-felelek még biztosan jó néhányszor lekerül a könyvespolcról.

2011. július 2., szombat

Friss tinta!

A kortárs gyerekversek alapos, jól szerkesztett antológiája ez a Friss tinta! - mai gyerekversek alcímmel kiadott kötet. Azt, mondjuk, hogy ki szerkesztette ilyen alaposan, csak eltökélt és célirányos lapozgatás eredményeképpen találtam meg, úgyhogy a négy szerkesztő nevét fedje az általuk forszírozott jótékony homály.

A tíz összeállított versciklus elsősorban életkor szerint van rendezve, de a cikluson belül is fellelhető a tematikus szerkesztés. A rövid, mondókaszerű versektől halad a hosszabb állatos, majd a családról, az óvodáról szóló művek felé, egy idő után szaporodnak a svéd típusú versek is, végül elérünk a hosszabb, versben elbeszélt történetekhez, majd az altatók sora zárja a könyvet.


A kötet szerzői (a teljesség igénye nélkül: Kiss Ottó, Kovács András Ferenc, Kukorelly Endre, Lackfi János, Magyar László András, Szilágyi Ákos, Tóth Krisztina, Varró Dániel és még oly sokan mások) mellett örömmel fedeztem fel Csukás István és Kányádi Sándor egy-két versét is, illetve Gryllus Vilmos műveit, akire eddig elsősorban dalszövegíróként gondoltam, és nem is sejtettem, versei mennyire megállják a helyüket olvasva is.

A verseket kísérő illusztrációkat Takács Mari készítette, aki ebben a könyvben szabadjára engedte festett figuráit, egyenesen rászabadította őket arra a néhány nyomatszerű motívumra, amit a kedvesen árnyalt alakok boldogan vesznek birtokukba - nagyszerű szimbiózis oldalról oldalra.

A kötet számomra legérdekesebb momentuma a záró vers volt: Parti Nagy Lajos Altatója. Hiába a cím, ez már nem gyerekvers, még ha egy gyermekhez szól is. Átvezetés a "felnőtt versek" világába? Meglehet. Vagy éppen búcsúzó a gyermekkortól.