2011. május 29., vasárnap

2011. május 28., szombat

Bartos Erika: Százlábú

Bartos Erika műveit sokan nem szeretik. És még többen igen. És ebben a többségben rengeteg a gyerek. Maradjunk tehát annyiban: Bartos Erika manapság jó eséllyel megkerülhetetlen.

Előrebocsátom, hogy én az első táborba tartozom, kritikustársam a másodikba, ez talán zsenge kora számlájára írható. De Keresztanyu meglepett bennünket egy verseskötettel, amelyet halovány bűnbánó pillantással kísérve adott át, és csak annyit mondott hozzá: "Nekünk bevált."

Tulajdonképpen nekünk is. Kató szereti, fellapozza, kéri, ha nem is ez a kedvence, de gyakran olvassuk. Őt nyilván nem zavarja, hogy a rajzok primitívek. Sőt. Ha megnézzük a "Krétarajz" című vershez tartozó képet, rájövünk, hogy a művésznő, aki maga illusztrálja könyveit, tulajdonképpen úgy rajzol, mint a gyerekek az aszfaltra. Illetve nem is: ahogyan a felnőttek rajzolnak a gyerekeknek az aszfaltra. Ráadásul színes, és minden csupa mosoly, hát Istenem, miért is ne?

A versek részben a mai városi gyerekek világát tematizálják, részben színsoroló, a hét napjait tanító stb. tanköltemények - de találunk köztük az orvos vagy a szemüvegviselés pozitív hatásairól győzködő opuszokat is.

Ami engem leginkább bánt, az az írónő tökéletes impotenciája - már ami elsősorban az időmértékes verselést illeti. Egészen egyszerűen nem értem. Az ember az ujján számolta ki anno irodalomórán, vagy húzogatta a tá-ti-tiket a szótagok fölé, nemde? Hú, inkább nem is idegesítem magam. Azért idézek (a "Tavaszköszöntő" című versből, de nem csak ez bicsaklik meg):

Véget _ér_ álma az erdei sünnek, Koppan a földre a régi dió stb.

Megoldási javaslat: kicsit át kell írni az inkriminált részeket. Egy-két szót behelyettesíteni egy rokonértelmű, a ritmusba illeszkedő másikkal, és máris pofás kis verseket kapunk. Agytornának sem utolsó.

Ízelítőül egy vers, amely kellően hosszú, hogy mindenki képet alkothasson a kötet általános jellegéről:

Hókotró

Narancssárga hókotró,
erre jár, ha nagy a hó.

Hatalmas a lapátja,
a sok havat letolja.

Berregve és morogva
Út szélére lehordja.

Hint az útra homokot,
Fehér havon láthatod.

Leszór egy kis kupaccal,
Ne csússz meg a kocsiddal.


A Bartos Erika-jelenség margójára még: noha ezzel a kötettel megbékéltem, a didaktikus mesekönyvsorozatok tagjait nem szívesen látnám a könyvespolcunkon. Itt vers van és versillusztráció, egységben az erő, de ez a műfajból bőven elég. Azt hiszem, egy életre.

2011. május 22., vasárnap

Devecseri Gábor: Állatkerti útmutató

Szegény Devecseri Gábor. Vajon a Metamorphoses fordítása vagy A meztelen istennő és a vak jövendőmondó megírása közben gondolkodott-e arról, melyik művét fogják a legtöbbet újra kiadni? (Na jó, a Homéroszokon kívül.)

Az Állatkerti útmutatónak jelen pillanatban négy változata lelhető fel a könyvesboltokban, a könyv formátumúak egyikét Réber László, másikát Boros Krisztina illusztrálta, ahogyan az egyik leporellót is - a másik leporelló rajzolója ismeretlen, de a képeket elnézve talán nem véletlenül tartják titokban a kilétét.

Réber munkáit nagyon szeretem, és ezzel, azt hiszem, sokan vannak így. Rajzai állandó partnerként kísérték Lázár Ervin, Janikovszky Éva és Gerald Durrell történeteit, és persze annyi mást is. Ilyen kedves élményeim alapján vettem le az általa illusztrált Állatkerti útmutatót a könyvesbolt polcáról, de ahogy végiglapoztam, már tettem is vissza a helyére. Hogy miért is? Nos, a Réber-rajzok tökéletesen illeszkednek a prózai művek szövegébe, de a rövid, többségükben négysoros versek mellett szinte elvész a finom vonalak pókhálója. A jelenlegi kínálatból talán mégis ez a változat a legtetszetősebb.

Mi viszont maradunk a celluxszal diszkréten reparált régi kiadásunknál, amelyben Borsos Miklós képzőművész akvarelljei kísérik a verseket. És amely bővített kiadás, szerepel benne az alábbi vers (a Réber illusztrálta kötet a rövidebb változat alapján készült):

Egy tapasztalt, bölcs menyét
noszogatja a menyét:
- Jól surranj az ólba, lányom;
mert nekem olyan a lényem:
mindig friss csirkére vágyom;
fölösleges pihenőkről
s az ügyetlen, puha nőkről
nagyon rossz a véleményem.

2011. május 18., szerda

Darvas László: Állatszabásúak

Hát ez kúl. Cool. Menő. Szuper. Latívusz. Ablativus. Minden.

Röviden összefoglalva ilyesmiket gondoltam, amikor kedves Hosszú kollégám (majdnem HABÓ) a kezembe nyomta ezt a kötetet. Igazán nekem – nekünk – való, lássuk csak.

A gerinc, a borító maga is magával ragadó (magamagával), sormintáival máris ígéretes, kicsit népi hímzés, kicsit digitális technika, de mindenképpen felkelti az ember figyelmét, követeli, hogy vegyük le a polcról és lapozzunk bele.

Elektromos angolna

Tegnap jöttem rá zavartan,
hogy időnként ráz a farkam.
Hej, anódok, meg katódok! –
ha rángattok, meghatódok.

Hát igen, ettől a játékos nyelvhasználattól, nyelvi humortól, nevezzük, ahogy tetszik - mindig meghatódok. Persze az ilyen versek élvezetéhez nem árt némi műveltség, ami "korhatárossá" teszi a könyvet. Kató például nem igazán érti, hogy mi a poén ebben a négysorosban:

Párduc


Akár mekeg, akár béget,
imádom a kisebbséget.
Hiszen minden párducban
ott lapul egy ombudsman.

De azért velem nevet, ez igazán kedves tőle. A szöveg azonban nem minden: a verseket kísérő képi világ éppoly csodálatos. Monokróm (gyengém) lazacsszín-szürke ábrák, Felvidéki András ("Rajzoltam én, és Andris bácsi segített") tervezőgrafikus munkái, aki tényleg együtt dolgozott a költővel - és a közös munka eredménye a szöveg és kép rendkívüli egysége.


A kötetben találhatók persze kisebbek számára is érthető versek, válogatva, elmagyarázva adagolhatók egy idő után, de inkább nagyobbaknak ajánlanám, és persze a „legnagyobbaknak”, a magamfajta gyermeklelkűeknek, mindenkinek, szívből.

Maci


Pocakomon macipaplan,

fejem alatt macivánkos,

rég aludnék, ha a meséd

nem volna ily kacifántos.

2011. május 14., szombat

Kerekítő 1-2.

„Kerekítsünk?” – kérdezem Katalint, ő lelkesen bólogat, szalad a könyvespolchoz, leveszi valamelyik kötetet, az ölembe fészkeli magát, és... nos, kerekítünk.

Gondolom, más családokban mondókázásnak hívják az ilyesmit, intézményesített változata a Ringató, mi táncházban találkoztunk a műfajjal, lényege, hogy a (népi) mondókák ritmusa és a hozzájuk tartozó egyszerű játékok nemcsak elbűvölik és lekötik a gyerekeket, hanem teljesen eszköztelen szórakozást is biztosítanak, úton, várakozás közben, bárhol.

Akkor miért van szükség hozzá mégis könyvre, rögtön kettőre? Nos, nekem például elsősorban azért, mert a család ma már egyre kisebb, a rokonság ritkábban jár össze – kitől tanulná az ember lánya a mondókákat? A gyereknevelés már nem közösségi feladat, és az átlag anyuka négy-öt mondókát ismer, honnan lenne hát az üdítő változatosság?

Erre a problémára megoldás a J. Kovács Judit által szerkesztett Kerekítő, az alcímben foglalt Ölbeli játékok és mondókák tára. Az oldalpárok egyikén olvasható mondókákat (nagymamák számára külön öröm) igen nagy betűmérettel szedték, a másik oldalfélen mindig egy kapcsolódó kép szerepel. Kállai Nagy Krisztina egyszerű, lágy vonalvezetésű rajzai segítenek a gyerekeknek abban, hogy felismerjék kedvenceiket, és bősz lapozgatás után diadalmasan rámutassanak a szitára, a huszárra vagy a nyúlra: „Ezt!”

A szövegek mellé részletes „játékleírást” kapunk, no, már a kifejezés is jó – de ennek is megvan a létjogosultsága, másként ugyanis a versikék élettelenek. Persze az már a mi dolgunk, hogy élettel töltsük meg őket, mindenki kicsit másképp. A szerkesztő egyébként biztosra ment: a kevésbé magabiztos szülőket online hangtár segíti a szakszerű ölbeli játékban.

A két köteten belül találhatók hasonló mondókák, ismétlődő motívumok, de miután Keresztanyu megajándékozott bennünket a második kötettel, megvettem az elsőt is. Hiszen mindketten szeretünk kerekíteni, könyv nélkül és könyvvel is. Mert így kerek a világ.

2011. május 10., kedd

Kicsi vagyok én

A Holnap Kiadó lelkesen teszi közzé újabb és újabb, jellemzően nem kortárs költők műveiből összeállított antológiáit, egyhez nekünk is volt szerencsénk hozzájutni. Kiadtak már válogatásokat kicsiknek, nagyoknak és közepeseknek, tehát valamelyest a Móra-féle újrakiadós vonalat képviselik, de legalább aktív szerkesztői és illusztrátori munka alakítja a köteteket.

A könyv elején mondókás rész, utána pedig (szigorú névsorban) magyar költők művei következnek. De hogy mi alapján válogatták őket, az már érdekes kérdés. Felmerülhet, hogy Pobozsnyi Ágnes a XX. századi magyar gyerekirodalom arcképcsarnokát kívánta volna felvázolni - így kerülhetett bele egy-egy verssel például a ma kevesebbet emlegetett Bella István és Szepesi Attila is. De Kosztolányi vagy épp Nagy László sem a gyerekversek műfajában alkotott elsősorban, mégis megférnek az oldalakon.

Györfi András érdekes, tollvonásos-vízfestékes, nyomatos-frecskelős képei kísérik a verseket, változatosak, színesek, engem kicsit a régi Weöres-köteteket illusztráló Hincz Gyula stílusára emlékeztetnek.

A kötet tehát leginkább kedvcsináló, ismertető, neveket felvillantó egyveleg, amelyben jól ismert kedvencek és érdekes újdonságok keveredek.

2011. május 7., szombat

Tótfalusi István: Meseország lakói

Kritikustársam aktuális kedvence ez a kötet, persze idővel majd kiderül, mennyire tartós vonzalomról van szó. Engem először meglepett, nem tudtam, hogy Tótfalusi István verseket is ír. Jobban belegondolva, talán őt magát is meglepte a dolog.

A kötet 28 verset tartalmaz, színre lépnek benne a népmesék és műmesék állandó szereplői, akik versben vallanak önmagukról, és a toposzokról, amelyekbe a történetekben rendre belekényszerülnek. A versek vegyesek, van közöttük nagyon eltalált és kevésbé csillogó, de utóbbiakat is megbocsáthatóvá teszi a kötet ajánlása az öt unokának.

Az illusztrációkkal Takács Mari ajándékozott meg bennünket, magam is kedvelem, Kató is egyértelműen rokonszenvez a lógó orrú mesealakokkal, ráadásul kellemes tónusú, színvilágú, az egész oldalpárt kitöltő festmények ezek, amelyek barátságos keretet adnak a verseknek - így kisebbekkel is olvasható a könyv, elidőznek addig a képnél, amíg mi végigolvassuk az egyes figurák bemutatkozását. A címlap külön találat a kaputelefonon sorakozó V. Bába, Babszem J. és a félig átragasztott Udvari Bolond névtáblájával.

Közös kedvencünk:

A vasorrú bába
Nagy kár, hogy én lettem
A Vasorrú Bába.
Ki akar az lenni kisleány korába?
Vigyáznom kell, hogy az arcom
Nehogy eső mossa,
Különben orromat megfogja a rozsda.
Mindig smirglit hordok
A zsebemben, hátha
Télvíznek idején elkap egy csúf nátha. 
Könnyen elcsíphet, ki 
Rossz szándékkal rám les:
Nem kell hozzá egyéb, csak egy erős mágnes!

2011. május 4., szerda

Tandori Dezső: Medvék minden mennyiségben

Amit eddig Tandoritól olvastam, felnőttirodalom volt, más. De nem is annyira más. Hm. És ezek vajon gyerekversek-e? Ez jó kérdés. (Persze lehet feszegetni, hogy mitől gyerekvers, van-e ilyen, hol a határ stb.) Maradjunk annyiban, ha azok is – mint ezt az alcím is állította volt a korábbi kiadásokban –, nagyobbaknak szólnak, elvontabbak, szofisztikáltabbak annál, amit hagyományos gyerekversnek neveznék.

Tandori Dezső már oly régóta medvéivel és verebeivel van elfoglalva, hogy jelen kötet sokadik változatát éri meg: ezt a kiadást Agócs Írisz rajzai díszítik, akvarell játékmackók, kézzel varrottak, gombszeműek. Azt hiszem, így valahogy „gyermekversebbek” a versek, mint mondjuk a Szabados Árpád-féle illusztrációkkal.

Még többet!

Medvéink tévét néznek.
Karszékből nézik karban:
Hogy húzzák a zenészek
A medvezenekarban;
Másodhegedűkre dűlnek
És másodhegedülnek.

S bár ők oly csendben ülnek,
S bár itt övék a főhely,
Magukban többre törnek,
S azt mondják: „Ennyi erővel
Ott is lehetne ülni
És másodhegedülni.”


A kötetben tetten érhető az a játékosság, az a nyelvi lelemény, amit én annyira szeretek, és valami különös érzés lengi be ezeket a verseket, talán egy kis por a játékmedvékről, nem tudom. Annyi azonban bizonyos: ha valaki veszi a fáradságot, hogy belépjen ebbe az önálló mackóvilágba, olvasson, figyelmesen és elmélyülten, akkor megtudhatja, mi is a varázsa annak, ha valaki medvéül gondolkodik. Vagy éppen tandoriul.

Megkönnyebbülés
Itt a nyomdába ballag a
Kis mackó, hóna alatt
Egy szomorú vers, egy ballada;
Nevetnie nem szabad.
De ha eléri a nyomdát,
Leteszi a ballada gondját.
Nem nyomja őt
Más gondja, sőt,
Külön is mulat:
Hogy most a balladát nyomják.

2011. május 2., hétfő

Szabó Magda: Ki hol lakik?

Szabó Magda jót s jól ír. Írt. Szalma Edit pedig kedves, vidám, gyerekeknek való illusztrációkat készít. És ha ők ketten találkoznak, abból csak jó sülhet ki.

Gondolta Nagymama, aki megvette a könyvet, és így gondoltam én is. Majd elolvastam.

Tulajdonképpen egyetlen vers az egész, ügyesen szerkesztve, kihajtható lapokkal, amelyek igazodnak a két-két versszakos felosztáshoz, így mutatják be az állatok lakhatási szokásait. Már nem emlékszem, melyik magyar író mondta, hogy ha valaki meg talál halni, azonnal posztumusz kiadják azokat a műveit is, amelyeket ő talán soha meg nem jelentetett volna. Vagy legalábbis amelyek újrakiadásához nem ragaszkodott volna.

Talán ez esetben is így van, de ezt már nem fogjuk megtudni. Maradjunk annyiban, Szabó Magdának nem ez élete főműve, de a legifjabb korosztálynak megfelel, a rajzok többsége sajátos humorral készült (kedvencem a mackó gurulós játékrókája), jól el lehet róluk beszélgetni, a könyv papírja pedig vastag, és vitézül állja a kezdő lapozók próbálkozásait.

No, egy kis ízelítő a versből, talán érezhető belőle, hogy minden kedvessége ellenére miért áll fel néhol a szőr a hátamon:

Hol lakik a méhecske?
Háza be fura!

Nincsen annak ablaka, 
csak egy kapuja.

Úgy hívják, hogy méhkaptár, 
nemcsak ház, de mézraktár:
amit hord a méhecske, 
ott gyűlik a mézecske.

2011. május 1., vasárnap

7. Gyermekirodalmi Fesztivál és Vásár

Május 12-14-én a Millenárison rendezik meg a 7. Gyermekirodalmi Fesztivált és Vásárt, bővebb információk az esemény honlapján olvashatók.