2011. augusztus 20., szombat

Michelle Knudsen: Oroszlán a könyvtárban

- De... egy oroszlán... - lihegte Mr. McBee - ...oroszlán van a könyvtárban!
- Megszeg valamilyen szabályt? - kérdezte Miss Merriweather, aki nagyon szigorúan vette a szabályokat.
- Nos, nem igazán... - válaszolta Mr. McBee.
- Akkor hagyja békén.


Ez igen. Hidegvér, tisztánlátás, pontosság. A könyvtár igazgatója, Miss Merriweather egy pillanat alatt felméri a helyzetet, és elveinek megfelelően cselekszik. Ez a típus, általában tanárnő, egyedülálló ötvenes nő, aki pedáns, korrekt és következetes mindaddig, amíg az általa kiszolgált rendszer ésszerű - nos, ez a típus fel-felbukkan az angolszász irodalomban, valószínűleg legismertebb példája a Harry Potter-kötetek McGalagony professzora. Szimpatikus. Az összes vénlányos allűrrel és szabálykövetési mániával együtt. Mint Miss Merriweather is, aki hús-vér figura.

Ugyanilyen eleven a könyvtáros, Mr. McBee alakja is - nem csak Kevin Hawkes illusztrációinak köszönhetően. A sértett könyvtárosé, akinek sehogyan sem fér a fejébe, miért volna szükség egy oroszlánra egy könyvtárban. Hogy a jószág segít a könyveket leporolni, a borítékokat leragasztani és effélék? Ugyan kérem. A könyvtáros fájdalmas mellőzöttségében kifejezetten örül, amikor az oroszlánt szabályszegésen éri. Csak utólag jön rá, hogy néha bizony jó okunk lehet megszegni a szabályokat, de becsületére legyen mondva, jóváteszi a hibáját, jöhet a - kellemesen rövidre fogott, éppen csak érzékeltetett - boldog végkifejlet.

Katalin pedig szeret könyvtárba járni és mesét hallgatni. Akárcsak ez az oroszlán. És azzal is tisztában van, hogy a könyvtárban (is) vannak betartandó szabályok. Ez a történet azonban a szabályok értelmére és rugalmasságára reflektál, világos, egyszerű, mesés formában - egy olyan kérdésre, amely valószínűleg minden gyerek fejében megfordul élete során.

Így hát lelkesen olvassuk a szép, komoly kivitelben megjelent könyvet, én pedig sóhajtva gondolok arra, a sok másmilyen tanár és vezető között vajon lányomat összehozza-e a sors egy-két efféle Miss Merriweatherrel is.

2011. augusztus 18., csütörtök

Kiss Ottó: A nagypapa távcsöve

Kiss Ottónak nagyon megy ez a svéd dolog. Ez a kötet időrendben a már említett Emese almája után keletkezett, és versei talán még kiforrottabbak, mint a korábbiak. A ciklus a vidéki nagyszülők látogatása köré szerveződik, és ezúttal is egy kisfiú hangján íródott. A két generációnyi távolság még több, finom humorral átitatott pillanatképet ihletett, hosszabbakat, rövidebbeket, de mindig egyszerre mulatságosakat és végtelenül komolyakat.

Nagymamának annyi

Nagymamának annyi mindent adott az élet,
hogy soha többé nem szeretne már tőle ilyeneket kapni.


A kötetben szerepel néhány "istenes vers", és boldogan vettem tudomásul, hogy a szerző vette ezt az akadályt is. A műfaj teszi, amely kiválóan alkalmas erre a célra is: nem erőltet, nem csöpög és nem didaktikus, mint a vallásos gyerekversek igen nagy része.

Nagypapa nem hisz

Nagypapa nem hisz Istenben,
csak bízik benne, hogy van.

Nagymama szerint amikor
Isten a nagypapára gondol,
mindig elnézően mosolyog odafönt.


De mégis van egy problémám ezzel a könyvvel, mégpedig az illusztrációk. Paulovkin Boglárka munkáival először a Kerge ABC-ben találkoztam, de ott többféle technikával dolgozott, és a képek között akadtak igazán remek darabok is. A katicabogár kalandjainál már feltűnt, hogy az emberi vonásokkal felruházott szereplők nem az eseteim, de még ott is túlsúlyban voltak a kedves rajzok. Ez sajnos nem mondható el jelen kötet illusztrációiról, olyannyira nem, hogy megkockáztatom: a nagymama, és leginkább a nagypapa figurája néhol egyenesen ijesztő. De gondolom, ez sem mindenkit zavar, és akkor élvezettel lehet forgatni a kötetet, mert:

A gyerekek tudják

A gyerekek tudják a válaszokat,
csak a hozzá való kérdéseket
nem tudják még rendesen feltenni.

2011. augusztus 14., vasárnap

Menyhért Anna: A kis ló Tündérországban

Gondolom, sok szülő mesél fejből is a gyerekének, különösen olyan történeteket, amelyekben burkoltan vagy felismerhetően, de a mese hallgatója is szerepel - leányom is élvezi azokat a történeteket, amelyek egy Katinka nevű kislánnyal esnek meg. Nálunk ez Apám műfaja volt, avantgarde fantáziabirodalmunk nyugalmát három csínytevő majom forgatta fel állandóan - mindketten nagyon élveztük az egészet. De soha, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy ezeket a meséket kiadja, vagy akár csak leírja.

Hogy miért is? Egyrészt azért, mert így elvész az egész varázsa. Az ilyen mesék lényege a szájhagyomány, és a csak a család tagjai számára érthető poénok, fordulatok, szereplők - ettől a miénk. A másik ok az, hogy ezek a mesék nem irodalmi igénnyel készültek, sem nyelvezetük, sem történetfűzésük szempontjából nem olvasásra termettek.

Körülbelül ennyi a problémám Menyhért Anna kis lovas történeteivel. Az írónő mesél a kisfiának, és Tomi is beleszól az események alakulásába, így szövődnek a szálak, és így tekinthetünk be egy másik család mesemondási szokásaiba. Ami érdekes lehet, de engem sem a kissé ad hoc előkerülő újabb tündértalálmányok, sem a didaktikus és a csapongó hangvétel hirtelen váltakozása nem ragad magával. Nyilván, hiszen nem én vagyok a célközönség. De nem is "minden gyerek", hanem konkrétan Tomi, neki kell válaszolnia a kérdésre, hogy vajon a kis ló miért nem megy vissza a szüleihez aludni, és ő dönti el, hogy a hegyet megmászva mit találjon a varázsdobozban.

Balogh Andrea illusztrációi jól illenek ehhez a nem-tudom-honnan-hová-tartok meseszövéshez, mindig csak a konkrét jelenetet, a közvetlen környezetet mutatják, a tompa tónusok sejtelmessé, a papírkivágás-jellegű formák meseszerűvé varázsolják Tomi és anyukája Tündérországát.

Összegezve: noha kedves, ez a mese nem mindenki meséje, és legfőképpen nem a mi mesénk.

2011. augusztus 4., csütörtök

Ranschburg Jenő: Gyerekségek

Ranschburg Jenő pszichológusi munkásságát ma szinte mindenki ismeri, verseit annál kevésbé. Én először a Friss tinta lapjain találkoztam velük, de a könyvtárban kezembe akadt ez a kötete, gondoltam: lássuk.

A könyvet az összbenyomás alapján nem szívesen adnám gyerek kezébe. A versek nagy része - és a hozzájuk tartozó, Borsi Vera által jegyzett illusztrációk - gyermekkori szorongásokat és traumákat tematizálnak. A kötet tulajdonképpen rímekbe foglalva összegzi Ranschburg professzor tanait, és bár a próbál gyereknyelven közelíteni a problémákhoz, mégis egyértelműen a felnőtteknek szól. Az előszóban így ír a szerző: "...egy barátom, akinek érdeklődése sokban hasonlított az enyémhez, azzal az ötlettel állt elő, hogy írjunk gyermekvers-kötetet. Nem játékos, alliterációs verseket (...) hanem olyanokat, amelyekben a gyermeknek a felnőttekétől minőségileg különböző világlátása tükröződik." Nos, ez sikerült.

Mágia

Emlékszem rá: egyszer megvert apu,
mert rossz voltam. Sarokba állitott...
Sírtam, s gyűlöltem őt nagyon,
mert közben ásitott.

A könnyeimmel köröket rajzoltam fel a falra,
s titkos jelt a körökre,
ne verjen meg többé soha,
és tűnjön el örökre!

Most nincs velünk. Elment
nagyon sok napja már...
s az oviban utálom azt, akit
este az apja vár.

Anyu azt mondja, itthagyott.,
de eljön majd, ha véget ért a per.
Csak én tudom, miattam nem jöhet,
hisz én tüntettem el!


A kötetet talán lehet használni a gyakorlatban (bár az előszó ezt a lehetőséget nem említi), a versek közös olvasásával és megbeszélésével elképzelhető, hogy könnyebb a kisgyerek számára feldolgozni egy halálesetet, válást, vagy leküzdeni a sötétségtől való félelmet. De úgy érzem, egy már önállóan olvasó kisiskolásban is inkább szorongásokat kelthetnek a fekete-fehér rajzokkal körített rejtélyes versek.