2011. szeptember 12., hétfő

Varró Dániel: Diótörő

Amikor a könyvtárpolcról leemeltem a virágos gerincű kötetet, már tudtam, hogy kincset találtam. Csak az volt a kérdés, kinek is.

A történet E. T. A. Hoffmann Diótörő és Egérkirály című meséjét dolgozza fel verses formában. Varró Dániel hozza a tőle megszokott remek rímeket és ritmusokat, a történet előrehaladtával más és más versformákba rendezve.

Lám, mennyi fényes gyertya ég már
bent a Stahlbaum tanácsoséknál!
Tanácsos úr

házába vendég gyűlt temérdek,
és a konyhában nejének
kalácsa sül.


Ezt a felosztást követik az illusztrációk is: a kerettörténet egész oldalas, elmosódó, meleg színvilágú képei a karácsonyesti fényeket idézik, majd amikor Drosslemeyer bácsi belekezd a mesébe, kis szürkésbarna rajzok és bonyolult ornamensek körítik a versszakokat.

Sok mindent megmagyaráz, ha a könyv rajzolójáról megtudjuk, egyébként milyen műfajban tevékenykedik: Odegnál Róbert elsősorban képregényeket rajzol, illetve sci-fi- és fantasy-köteteket illusztrál. Ez a fantasy-vonal uralja a képek egy részét, de klasszikus meséről lévén szó, ez egyáltalán nem zavaró.

Varázslatos, magával ragadó, meseszerű világot alkotott a két művész, én pedig nem adom fel, hogy egyszer megtaláljam a kötetet egy eldugott antikváriumi polcon.

Az orosz babák tánca

Mit sír, aki sír, a világnak ugyan mi baja?
Csak vodka legyen (meg azért valamennyi kaja),
a könny keserű, igya azt csak a rossz nyavalya,
nem búslakodik, legugol az orosz fababa,
és hej, Kalinka, Kalinka, Kalinka maja,
lábát teszi jobbra ki, balra ki, jobbra... na ja.

Szép ha pergő muzsikánál
hét szakállas muzsik ágál,
de a legszebb az a gázel,
mit a lányok hasa ráz el.

2011. szeptember 7., szerda

Jonathan Emmett: Ide nekem a Holdat!

- Azt a sáros vakondtúrását! Hát ez meg micsoda? - kiáltotta vakondok, amint egy tavaszi este kidugta fejét a földből.

Bár én is ilyen szépen folytatnám "azt a..." kezdetű mondataimat. No de nem ez a motívum a könyv lényege, sokkal inkább az, hogy a barátok mi mindenre képesek a másikért. Amikor Vakondok meglátja a telihold fénylő korongját, fejébe veszi, hogy megszerzi magának. Hja kérem, legmerészebb álmaink is megvalósíthatók.

Először fel akar ugrani érte, eközben felébreszti a nyulat. Majd egy bottal akarja lepiszkálni az égről, így átesik az avarban alvó sündisznón. Ezután makkokkal próbálja ledobálni, természetesen a tölgyfán szendergő mókust találja el. És hiába mondja neki mindenki, hogy ez nem fog sikerülni, a konok vakondok köszöni a tájékoztatást, de ő inkább felmászik a fára, hogy onnan elérje. Gondolom, mondanom sem kell, hogy leesik. És a három barátja, ahelyett, hogy egy "Megérdemelte!" mordulással a másik oldalára fordulna és folytatná megzavart álmát, testületileg odarohan, felsegíti, és meg is vigasztalja a szerencsétlent, végül együtt gyönyörködnek a holdfényben.

Vanessa Cabban giccs határán még innen mozgó állatfigurái remekül passzolnak a szintén giccshatáron imbolygó történethez, a képek összhatásra kellemesek, a minimális, változatosan formált szöveg az oldalakon pont elegendő a könyvekkel épp ismerkedő korosztálynak, néhány oldal képregényszerű felosztása pedig jól hangsúlyozza a történet dinamikáját.


Viszont szerencsésnek mondhatom magam, hogy a sorozat három kötete közül épp ezt szemeltem ki, mert a másik kettő (Téli varázslat, A legszebb ajándék) ugyanezt a történetet variálja, közel sem ilyen sikerült formában, ráadásul a képi világ is negédesebb - itt legalább az éjszakai fényviszonyok szelídítettek egy kicsit a vattacukor-pasztelleken, és igazi elalvás előtti olvasmánnyá varázsolták ezt az egyszerű kis mesét.

2011. szeptember 2., péntek

László Noémi: Labdarózsa

Amikor először megláttam a könyv borítóját, elragadtatva vettem le a polcról. (Amikor megfordítottam, és megláttam a rajta feltüntetett árat, lelkesedésem némiképp alábbhagyott.)

A kötetet először könyvtárból hoztuk ki, és azt hiszem, mindkettőnk nevében nyilatkozhatok: egy ideig nem tudtuk eldönteni, szeretjük-e László Noémi verseit, vagy sem. Többségükre nem jellemző a sodró ritmus, inkább szépek, finomak, lebegősek. És jót tesz nekik, ha hangosan olvassuk, mondjuk. Mosoly van bennük, nem nevetés, engem Búth Emília világára emlékeztetnek kicsit, már ha éppen párhuzamot vonni támad kedvem.

Szeptember

Szeptember, zümmögő,
almaérlelő idő.
Gyantagömb, puha kő,
lágy szövésű keszkenő.

Szeptember, tarka pánt,
átkötöd a délutánt, -
az meg, mióta tied,
kicsit mindig rövidebb,

kicsit mindig hűvösebb.
No, de sose bánd!

A lebegést sugallják Szulyovszky Sarolta illusztrációi is: lendülő hinta, rebbenő madár, szélparipa - a biztos talajon álló alakok alatt is csak egy finom árnyék utal arra: ők bizony két lábbal állnak a földön. A csupaív világ (félhold alakú szemek és szájak, félkörívek mindenütt) zöldes alaptónusából áradó melankóliát a meleg pirosak, rozsdabarnák sem oldják fel teljesen.

A kötet belső elrendezése egyébként egy vonalas irka képét mutatja, ezt támasztják alá az illusztrálásban "hathatós segítséget nyújtó" Blanka, Matyi, Levente és Peti rajzai is - verses-firkás füzet, csak az a kár, hogy minden második oldalpár alján ugyanaz a tépettpapír-motívum díszeleg. Na jó, kicsire nem adunk, illetve a kicsik nem adnak erre. Nem is kell.

Volt-nincs

Volt egy pici labdám.
El nem gurult volna,
rögtön neked adnám.

Volt egy lila gombom.
Le nem esett volna,
neked adnám, mondom.

Volt egy görbe villám.
El nem kopott volna,
neked adnám, vidd ám!

Volt egy nehéz álom.
Mióta megjöttél,
sehol sem találom!