2011. október 30., vasárnap

Aranysityak

Versantológiát szerkeszteni, azt hiszem, hálás feladat. Összegyűjthetjük azokat a verseket, amelyeket jónak találunk, amelyeket szeretnénk másoknak is megmutatni - nagyanyáink is ezt csinálták, csak vonalas irkába gyűjtötték kedvenc verseiket.

Egy kiadott antológia szerkesztőjének mindemellett lehetősége van megnyilvánulni, rövid előszót fűzni a könyvhöz - Lackfi János azonban ezzel sem elégedett meg, a Friss gyerekversek alcímmel kiadott kötetben mind a 39 ABC-rendbe szedett költő műve elé írt egy-egy rövid bevezetőt, irodalmi igénnyel, játékosan, olvasmányosan.

Így nem is csoda, hogy bekerült negyvenediknek a kötéstábla belsején és a védőlapon sorakozó költőportrék közé - kalapot le, hogy magát viszont nem válogatta be néhány verssel. Molnár Jacqueline több Lackfi-kötetet is illusztrált már, ragasztott-festett-újságkivágott képei néha a kubizmus jegyeit is mutatják. A galéria különösen megkapó, néhol kicsit karikatúrába hajlik, de ki ne szerepelne örömmel egy ilyen arcképcsarnokban?


Tulajdonképpen az egész kötet arcképcsarnok, bemutatás, bepillantással a művekbe, mai szóval portfólió, ismertebb - például Kiss Ottó, László Noémi, Tóth Krisztina, Varró Dániel - és (előttem) kevésbé ismert nevekkel - köztük Békés Márta, Jász Attila, Murányi Zita vagy Zorkóczy-Kovács Katalin, hogy csak azokat említsem, akik már első olvasásra is magukkal ragadtak -, a kortárs gyermekvers kiváló mustrája. A válogatásnál nem a Friss tinta "mindenkit bele" elképzelését követte a szerkesztő, inkább a nagyobbakra gondolt. No meg a legnagyobbakra. Hát mustráljunk mi is.

2011. október 26., szerda

David Melling: Apu, hová tűnt a puszim?

Az esti mese, mint egy korábban említett felmérés mutatja, igen fontos dolog. Az esti puszi nemkülönben. Nem lehet csak úgy félvállról venni őket.

Egy keddi napon azonban a király, mivel siet (mint mindig), csak az ajtóból fúj egy jóéjtpuszit a kisfiának. És ez bizony komoly hiba. Mert a puszi kirepül az ablakon, és eltűnik az éjszakában. Hát ki az a gyerek, aki erre ne fakadna sírva? De mivel királyfiról van szó, a felséges apa legjobb (vagy inkább legbal) lovagja némi nehézség árán lova nyeregébe pattan, és a páros elindul puszikeresőbe. Átvágnak a behavazott, vadállatoktól hemzsegő erdőn, találkoznak egy hatalmas sárkánnyal, de a kóbor puszi minden nehéz helyzetben a segítségükre siet, és végül mindenki, akit a megkerült puszi összeterelt, boldogan hallgatja a most már ráérősen olvasó király esti meséjét.

Nagyon rövid, kicsit édeskés mese ez, amelyhez a roppant színes, és engem az Usborne nyelvkönyveire emlékeztető rajzok nélkülözhetetlenek: a kurta mondatok nem is mindig fedik az összes történést (hja, David Melling is inkább illusztrátor, mint író). A képeken azonban bőven van mit nézni, különféle mulatságos (vagy annak szánt) apróságok színesítik a jeleneteket.

A mese - amelyet nem tudom, hogyan csempészhetek majd vissza a könyvtárba, mert egyelőre az esti műsor kötelező része - kicsit szorongásűző is: lám, milyen csodákra képes egy atyai szeretetmegnyilvánulás, megszelídít mindent és mindenkit. És persze figyelmeztetés a szülőknek, ez esetben kiemelten az apáknak: este, lefekvés előtt néhány percre forduljanak teljes figyelmükkel a gyerekeik felé. Mert sajnos, néha ránk fér az efféle intelem.

2011. október 23., vasárnap

Kiss Ottó: Állatos album; Barni világot lát

Két lapozó, rövid, színes, állatos, a költő és az illusztrátor neve is csupa jóval kecsegtet.

Szép ez az állatos album,
nagypapa ötlete - vették.
Nagymama mondta: "Vigyázz rá!"
Nagypapa meg, hogy: ez emlék.


A ritmus ismerős, ahogy megérezzük a sorok lüktetését, ugyanazzal a hanglejtéssel mondjuk ezt a verset is, gyűrűznek egymás után a sorok, a versszakok, felvonulnak az állatok, majd szépen aludni térnek mind. De mégis, néhol kicsit görcsös. Mint a hörcsög a lyukban.

És bár a limerick műfaját nagyon kedvelem, Kiss Ottó rímtelen versei még mindig közelebb állnak a szívemhez. Barni, a mosómedve kalandjait nem tudnám igazi lelkesedéssel felolvasni, bármilyen messzi városokba is kalauzol. Még Takács Mari illusztrációival körítve sem, pedig az első, mosómedvefarok-facsaró kép önmagában is csúcs.

Bárni felnő

Egyszer csak felnőtt a Bárni,
azóta úgy hívják: Barna.
Lopja az étcsokit,
brummantva kér bocsit,
és inal jobbra vagy balra.


Talán túlzottak voltak az elvárásaim ezekkel a kötetekkel kapcsolatban. Vagy még inkább: egyszerűen mást vártam. De ez nem tántorít el attól, hogy a szerző-illusztrátor páros elkötelezett híve maradjak. A jövőben.

2011. október 19., szerda

Kicsik lapozgató Bibliája

Ha valaki valamilyen vallási meggyőződésben szeretné nevelni a gyerekét (esetünkben ez a római katolikus), illetve ha a könyvek elkötelezett és régi jó barátja, óhatatlanul is felmerül a vallásos tematikájú gyerekkönyvek kényes kérdése. Mert bizony ez veszélyes terep, a szöveg a végletekig didaktikus és az írói szándék szerint "hűdelaza" szélsőségek között ingázhat, a képanyag pedig lehet nagy igyekezettel odavetett, silány ábrasor, játékos-negédes vagy épp hiperrealista - egyik ijesztőbb, mint a másik.

Ezért örültem meg a Bethan James szövegét Szöllősi Barnabás fordításában és Kállai Nagy Krisztina illusztrációival bemutató kötetnek. Az Ó- és Újszövetség fontosabb momentumait felsorakoztató lapozó kiválóan megfelel a Biblia világával való első találkozásnak. Az egyes jelenetekhez minimális szöveg tartozik, nyelvében is végletekig leegyszerűsítő összefoglaló, néha a lapokról kiszóló kérdésekkel. Tulajdonképpen inkább csak támasz a szülőknek, ha nem akarnak saját szavaikkal beszélni a történetről.

Az illusztrációk is egyszerűek, színesek, gyerekszemnek kedvesek, és - ahogyan ez egy kicsiknek szánt könyvtől elvárható - a legsötétebb esemény, a keresztrefeszítés bemutatása sem megrázó, de nem is bagatell. Összegezve a könyv jó tulajdonságait: kezdetnek nem rossz.

2011. október 15., szombat

Mirko Hanák: Kisállatok esti meséje

Milyen az ideális esti mese két-két és fél éves gyerekeknek? Persze gyereke válogatja, de a hozzáértők szerint ne legyen túlságosan izgalmas, felzaklató, se túl hosszú, se túl szörnyes, inkább valami megnyugtató, esetleg a nap befejezését tematizáló történet.

Nos, a Kisállatok esti meséje mindezen követelményeknek tökéletesen megfelel. Az erdőlakókra köszöntő este sokféle mesét, álmot hoz magával, rövid képekben villan fel a gyermekeit magára hagyó kakukk, a ravasz róka vagy a szelíd őz sztereotípiája. Nem a történetszövés magasiskolája, de éppen ezért már kisebb kortól is ajánlható olvasmány.

Ljuba Štíplová lágy, alkonytónusú akvarelljei csodálatos képekben vetítik elénk az esti erdő hangulatát, a könyv szinte kényszeríti a felolvasót, hogy halkra fogja a hangját, mintha valóban az öreg fák árnyékában járna. Csöndesen, hogy ne zavarjuk az állatgyerekek álmát (ó igen, az éjszakai életmódról ráérünk még beszélni), mi is összehúzzuk magunkat az ágyunkban, hallgatjuk az erdő neszezését, érezzük a városi zajtól mentes, csodálatos békét, és elalhatunk mi is, ha kényelmes a fotel, hát mindketten: jó éjszakát!

2011. október 10., hétfő

Búth Emília: Papírkaland

Búth Emília előző verseskötetével kapcsolatban panaszoltam már, illetve jelezte néhány kedves olvasóm, hogy beszerezhetetlen. Nos, ez is. Még szerencse, hogy aki néhány mai írást szeretne olvasni tőle, sikerrel böngészheti a Liget folyóirat blogját. Ez a kiadó adta közre a Papírkaland című kötetet is. A kiadás egy szóval jellemezhető: skandalum.

Ugyanis amint kinyitottam, az eddig is ingatag, ragasztott kötésből csomókban kezdtek hullani a félbehajtott, dupla lapok, amelyek felvágatlan ívekre emlékeztetnek. A nyomdatechnika ördöge (tudom én, ördöge minden technikának van) szellemképessé tette a verseket kísérő színes, foltos-fakóvá a fekete-fehér papírkivágásokat.

Pedig az élénk színű "nyirkák" és a sarkaikban meghúzódó filigránminták fantasztikusak, a versek elbűvölőek, mint egyik kedvencem, amely többféle értelmezést is lehetővé tesz (ki is néz a tükörbe? a kislány látja magát nagyanyónak, vagy a nagyanyó magát kislányként?):

Hol a copfos kislány

Rossz az okuláré,
belepte a pára.
Tükörképe nagyanyó
nem ismer magára.


Ezek olyan versek, amikről nem lehet, nem kell sokat mondani. Vagy éppenséggel túl sokat lehetne. Én az első megoldást választom - és olvasok. Aki teheti, olvasson velem.

Mesebeli mozi

Karácsony esti
árnyak-fények.
Asztalhoz ülnek
ifjak, vének.

Fenyő köré gyűlnek,
lámpára lepkék,
angyalszárnyú
karácsony esték.

Diócska orcák,
új emlékek.
Asztalhoz ülnek
ifjak, vének.

Mesebeli álom,
alszik a kisded,
csukott szemmel
nézi a filmet.

2011. október 8., szombat

Lázár Ervin: A kalapba zárt lány

Ez a könyv lett volna Katalin első találkozása Lázár Ervin meséivel. Hogy miért csak lett volna? Nos, erről legkevésbé Lázár Ervin tehet. A mese szokatlan előtörténete már inkább: a megszokott sorrendet felborítva az illusztrátor kérte fel az írót, hogy írjon számára egy mesét. Egy ilyen felkérést márpedig nem szokás elutasítani, megszületett hát a mese.

Nem a nagy író legjobb meséje ez, de a végén, az utolsó két mondatban ott az egész értelme. Amitől olyan lázárervines. Odáig meg tessék elolvasni. Persze még nem két és fél éves gyerekeknek, ezzel még várunk egy kicsit. Ha egyáltalán.

És hogy mi miatt? Nos: éppen a kezdeményező fél, az illusztrációkat jegyző Pittmann Zsófia miatt. Aki talán ismertebb lehet kortárs témákat feldolgozó, szatirikus textilmunkáiról, a múlt század hímzett konyhai falvédőinek újraértelmezéseiről. Ebben a műfajban igazán remek alkotásai születtek, de a meséhez tartozó grafikák számomra a legkevésbé sem szimpatikusak. A vörös körmű főhősnő - aki állítólag a meseíró szándéka szerint az illusztrátor maga - még a kalap szelídítő hatása alatt sem lesz igazán kedves, pozitív figura. A némileg Réber László stílusát idéző rajzok próbálnak összhangba kerülni a történettel, kevés sikerrel. Illetve lehetséges, hogy csak velem nem sikerül megtalálniuk a közös hangot. De azt nagyon nem.

2011. október 4., kedd

Nyulász Péter: Miazami; Miazmég

Nekünk még korai, de nagyobb óvodások, kisiskolások biztosan rettentően élvezik Nyulász Péter kitalálós versikéit. A kisebbeknek nyilván sikerélmény, ha Szalma Edit illusztrációival megtámogatva gyorsan kitalálják a helyes válaszokat, nagyobbakból viszont el tudom képzelni, hogy ugyanolyan hatást vált ki, mint belőlem is: találóskérdés-írásra ösztönöz. És úgy látszik, nem csak engem, a szerző idevágó blogbejegyzésénél érdemes végigfutni a megjegyzéseket: az egymásnak bókolva versengő - vagy versengve bókoló? - költők mindig remekelnek.

Legrázósabb hely a házban.
Jól jegyezd meg mindenkorra:
az maga a villanyáram,
nem pedig egy malac orra.
Mi az?


A második találóskérdés-kötet, a Miazmég is hozza ugyanezt a játékosságot, találhatunk állatokra, a természetre, vagy éppen környezetünkre vonatkozó kérdéseket, a kedvencem innen is egy technikai vívmányról szóló versike:

Gomb van rajta, mégsem kabát,
azzal hívom fel a mamát.
Akárhova vihető,
nem kell más csak térerő.
Mi az?

2011. október 1., szombat

Felmérés: mennyit mesélünk a gyerekeinknek?

A Gyerekszemle blogon találkoztam egy érdekes és elszomorító statisztikával. Az "összefogás a pozitív társadalmi változásért" öndefiníciót használó Médiaunió idei kampánytémájának a mesélés fontosságát választotta. A kezdeményezéshez tartozó honlapról majd később, ami először szemet szúrt nekem, az a fent említett cikkben részletesen bemutatott statisztika volt.

"A 3 évnél fiatalabb gyerekeknek a szülők mindössze 46%-a mesél mindennap, a 4 és 8 év közötti gyerekek családjában pedig még rosszabbak az arányok: az ő szüleik csak 31%-ban mondanak naponta egyszer mesét" - beleértve ebbe a felolvasott és a kitalált meséket, sőt, a családi történeteket is.

Az persze egyértelmű, én melyik táborba tartoztam gyerekkoromban, és egyelőre Katalin is a naponta többször mesét hallgatók táborát erősíti - néha kezdem is érezni a torkomat. Reggel egy kis ébredés utáni heverészős mese, ha türelmetlen, és még fő az ebéd, akkor étvágygerjesztő mese, és természetesen esti mese. Lefekvés előtt okvetlenül, néha még fejből, de általában ilyenkor is könyvből. Esetleg fürdés előtt is. Szóval a napi három alkalom simán összejön.

Persze könnyű nekem, én is szeretem a mesélést, az összekucorodást a babzsákfotelben, és nem (nagyon) zavar, ha hetekig ugyanazt a történetet olvassuk minden nap. Persze ez biztosan elég fárasztó, ha valaki a változatosság híve, de az ismétlődés biztonsága mellett azt is tapasztalom, hogy Kató ilyenkor tanul újabb és újabb kifejezéseket, amelyeket azután más szövegkörnyezetben kipróbál, és érdeklődve lesi a hatást. Mint egy lelkes nyelvtanuló.

Azt azonban nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehet, ha valaki hetente egyszer vagy annál is ritkábban találkozik mesékkel. De Médiauniós kampány ide vagy oda, attól tartok, ezeknek a gyerekeknek ettől még nem fognak többet mesélni. Persze a figyelemfelkeltés fontos, nagyon fontos.

"De tudták azt is: mondani, mondani, mondani kell a történeteket, egyiket a másik után, és akkor... És akkor: talán." Talán megtörténik a csoda, ami csak a mesékben, és csak a mesék által történhet meg.