2011. november 27., vasárnap

Eve Tharlet: Jakab mester karácsonya. Sámuel Szentestéje

Itt az advent, itt az ideje elkezdeni azon gondolkodni, mit olvassunk így karácsonytájt. Két "hagyományos" mese, két különböző megközelítés, egy alkotó: szerző és illusztrátor egy személyben.

A Jakab mester karácsonya egy öreg ezermester versbe szedett története, aki Bergengócia összes gyerekét ellátja ajándékokkal. Ebben az évben azonban kicsúszik az időből, kifogy a nyersanyagból - majd pánikba esve ellátogat a legközelebbi városba, és sajátos módon gondoskodik utánpótlásról: minden járókelő ruhájából levág egy kicsit, majd néhány padból kihúzgálja a szögeket is. Még így is épp hogy elkészül, ráadásul Télapó szánját sem javította meg - sebaj, a rénszarvas idén pihen, Jakab mester repülő masinájáról osztják az ajándékokat, és minden jó, ha jó a vége.

Na igen, de vajon mit kezd a célközönség az ezermester úr antiszociális viselkedésével? Nem is tudom, hogyan lehet ezt zökkenőmentesen tálalni - már csak azért sem, mert maga a verselés is elég sokszor zökken. A történetet körítő képek azok, amelyek igazán magukkal ragadnak: a városka nyüzsgő főtere vagy a játékgyáros zsúfolt műhelye, amelybe szerintem minden gyerek örömmel beszabadulna, bőséges böngésznivalót kínál a türelmesebb olvasóknak. Az utolsó oldalon a Télapó kezében megvillanó pezsgőspohár pedig földrajzilag egyértelműen behatárolja ezt a bizonyos Bergengóciát.

A másik, azonos formátumú kötet, a Sámuel Szentestéje egy kis pásztorfiú szemszögéből, egyszerű kedvességgel beszéli el Jézus születésének történetét. A képeken itt is érvényesül a különös felülnézeti elrendezés, amelynek köszönhetően úgy érezhetjük, mintha a helyszínek felett lebegnénk, kiválasztott voyeurök az első Karácsony színhelyén. A bibliai történetet az ajándékot hozó gyermek toposzával és néhány hasonló motívummal ötvöző szöveget lágy kékes-barnás pasztellárnyalatokban játszó rajzok kísérik, a nagyfejű figurák komoly figyelemmel emelik a magasba pisze orrukat.

Karácsony ünnepének bármelyik tálalását választja az olvasó, egy nem túl bonyolult, kezdő olvasók számára megfelelő történetet kap, elnézhetően giccses illusztrációkkal - néhány olvasást biztosan megér.

2011. november 20., vasárnap

Nyulász Péter: Zsubatta

Zsubatta. Aha. Hát, ez valószínűleg nem az én könyvem. Legalábbis így gondoltam sokáig, és a kezembe sem vettem a kötetet, főleg, miután elolvastam szakszerűen fogalmazó alcímét: Beszédfejlesztő mondókáskönyv.

"Zsumbiri, zsumburú,/ez a baba szomorú:" - hát Istenem, előfordul az ilyen, majd apukája megvigasztalja. Versben. Méghozzá beszédöröm-felkeltő versben. Ezt a sorok mellett megjelenő kis pillangó rajzából tudom meg, ízlelgetem is, remek taktus: beszédöröm-felkeltő. Vannak ám másmilyen mondókák-versek is a kötetben: ritmusfejlesztők, nyelvtörők, tematikus szókincsfejlesztők (diszlexia megelőzésére), egyebek. Vagyis ez a gyűjtemény amolyan nem csak a magam örömére forgatható versciklusokat tartalmaz, hanem részben vagy bizonyos mértékig célirányosan fogalmazott szövegeket. És ezt érezni vélem a versek nagy részén.

A cél persze egyértelműen fontos, tanuljanak újabb, modernebb verseket és mondókákat is a gyerekek, amelyek jól felkeltik bennük a beszédörömöt. De abban például nem vagyok biztos, hogy a diszlexia kialakulása célzott mondókákkal megelőzhető. Nem vagyok a téma szakértője, de emlékeim szerint a (szerzett) diszlexia kisgyermekkorban általános ritmuszavarral és szókincsbeli hiányosságokkal kapcsolódik össze, vagyis bármiféle mondókázás csak jót tesz a "megelőzésnek".


De ha elvonatkoztatok a mondókák fejlesztő-felkeltő mivoltától (amely egyébként kimondatlanul, önkéntelenül és természetesen a legtöbb jó gyermekvers sajátja) a Kállai Nagy Krisztina által illusztrált, felújított kiadást forgatva találtam nekünk valót is:

Tavi tél

Zöld buborék és
kék buborék és
piros buborék és
zöld béka;
tavi madarakkal az ősz kapuján át
nyárba repültek a nagy gólyák;
kicsi cinegékkel, a nádi verébbel
a békák fáznak a tó partján;
belemerevedtek a tél hidegébe
a nagy hullámok, a sok buborék,
kék buborék,
piros buborék,
zöld béka.

2011. november 15., kedd

Fráter Zoltán: Mesék az operaházból

Gyerekkoromban nagyon nem szerettem, ha a hajamat vágják. És mivel ez a feladat ráérősebb Nagyanyámra hárult, ő ilyenkor kénytelen volt mindenfélét kitalálni a szórakoztatásomra. Végül rájött a legjobb megoldásra: operákat mesélt nekem. Mivel velük jártam az Operaházba, logikus volt, hogy tőle halljam ezeket a történeteket, és persze szükségem is volt rá, mert a bonyolultabb cselekményű, ráadásul nem feltétlenül magyarul előadott darabok alaposan megkavartak volna.

Noha Katalint ez a veszély még nem fenyegeti, iskolás korában szeretném őt is megismertetni az operák világával. Én viszont nem tudnám neki fejből elmesélni a librettókat - ebben lesz majd a segítségemre Fráter Zoltán könyve. Kilenc, gyerekeknek (is) szóló opera cselekményét adja vissza mesés formában a szerző. A történetek ritmusa az elbeszélendő események sűrűsége miatt néhol kissé staccato, de elég jó kompromisszum született az önálló mese és az operakalauz-fejezet stílusa között.


A Diótörő, A sevillai borbély, a Szöktetés a szerájból vagy a Coppélia látványvilága Szegedi Katalin festményein keresztül elevenedik meg, az illusztrátor tobzódik a csodálatos jelmezek, pazar drapériák és élénk színvilágú kellékek ábrázolásában. Régen jártam operában, de remélem, ezek a darabok még láthatók lesznek klasszikus, kosztümös rendezésben is. Mert ez a kötet ebbe a gyerekkori varázsvilágba vezetett vissza engem is.

2011. november 11., péntek

David Mckee: Elmer

A mesebeli elefántok általában jó fejek. Legyenek akár kíváncsi elefántkölykök, mint Kipling hőse, vagy Kiváncsi Fáncsi, akár kicsit esetlen felnőttek, mint Babar, vagy épp sokat látott öregek, mint az afrikai vagy indiai népmesék elefántjai, és persze Háti A dzsungel könyvéből - nagy valószínűséggel pozitív szereplők lesznek. Ez igaz David Mckee Elmerére is.

De Elmer felrúgja a hagyományos elefánt-sztereotípiákat, és nem csak azért, mert tarka kockás, és nem is azért, mert - a csordájához tartozó többi elefánttal ellentétben - szívesen csillogtatja humorérzékét, hanem azért is, ahogyan ebben az első történetben ezt a különbözőséget kezelni próbálja.

A kiinduló helyzetből nem úgy tűnik, mintha Elmernek ez komoly problémát jelentene, majd egyszerre csak szöget üt a fejébe: hátha nem azon nevetnek a többiek, amit csinál, hanem őrajta, kockás bőrén, különbözőségén. Tisztességes elefántszínűre festi magát, hogy még a dzsungel többi állata se ismerje meg, és beáll a sorba. Szerencsére nem bírja sokáig az egyhangú szürkeséget, és egy jótékony eső is segít felfedni eredeti színét. A többi elefánt pedig fellelkesül a kreatív program adta lehetőségeken, és időnként vidám színekre festik egymást - de Elmer ilyenkor is kilóg a sorból: ő az egyetlen, aki pedig szürke lesz.

Szeressük egymást, gyerekek, és fogadjuk el egymás különbözőségeit - ennyire könnyedén visszaadva még nem láttam a témát. A rajzok és a történet szándékolt egyszerűsége, amely az egyformaságból való kitörés lehetőségét adja a többi egyenfánt kezébe is - nos ezek után kíváncsian fogok a további Elmer-történetek felé fordulni.

A fordító, Arató Dániel összességében jó munkát végzett, de a második oldalon mindig megakadok az olvasásban. Az "Elmer más volt. Elmer foltvarrás volt." sorpár egyszerűen képtelenség. Az eredetiben szereplő "patchwork" tükörfordítása igen szerencsétlen, bármilyen alternatívát elfogadok: folton-folt, tarka kockás, ad absurdum Elmert foltokból varrták össze - de ezt ne.

Bár ki tudja, Elmer valószínűleg ezen is remekül szórakozna.

2011. november 3., csütörtök

Vladimír Škutina: Hol lakik az idő?

Ez is egy olyan könyv, amelyet még Katalin születése előtt kinéztem - magamnak. És persze a gyerekemnek is, ha majd lesz. Végül csak a közelmúltban szereztem be, és az első közös olvasás után félretettük. Ennek néhány hónapja, mostanában azonban rendszeresen előkerül ez a Modern mese a mai kor gyermekének - ahogyan az alcím fogalmaz.

Kinga óvodáskorú kislány. És mint ilyen, kérdez, de a kérdéseire idő hiányában nem kap választ. Sőt, idő hiányában nem is játszanak vele. Így hát leginkább az foglalkoztatja: mi az az idő? Helyesebben (már a kérdésfelvetés is jó): hol lakhat az idő? Hogyan lehet lerajzolni? Szól-e róla valamilyen mese? Két fogódzó: az édesanya elejtett megjegyzése szerint az idő egy szörnyeteg, Kinga bátyja pedig megsúgja: az idő az órában lakik.

Egy szörnyeteg? Egy órában? Hol máshol férne el egy szörnyeteg, mit a főtéren álló hatalmas toronyórában - és Kinga bátran nekiindul. Nekiindul, és belép a mesébe, a saját meséjébe. Ő legalábbis ragaszkodik ehhez a változathoz, és az óra öreg őre is ebben a stílusban válaszolja meg a kislány kérdéseit: egyszerű, világos, mesélős szavakkal. Na és ahogy egy igazi mesében illik, itt is történik csoda. Amolyan formás, rendes, igazi csoda. A befejezés pedig, ahol a szülők összenéznek, és megteszik, amit a kislányuk eddig hiába kért: rá és csakis rá figyelnek, a gyerekek számára megnyugtató lezárás, számunkra szelíd figyelmeztetés.


Varázslatos téli történet ez, az illusztrációkat jegyző belga Marie-José Sacré remekül adja vissza az író szülővárosának hangulatát, és aki járt már ott, bizonnyal ismeri a régi csillagászati órát, amely Kinga kalandjának ihletője lehetett. De ha nem is, a képek hangulata magával ragadó, békés, elgondolkodtató, mint a történet maga. Elgondolkodtat gyereket és felnőttet egyaránt.