2012. április 30., hétfő

Szakács Eszter: Tulipánháború. Mesék Habakuk királyfiról

A Villámhajigáló Diabáz iránt érzett elragadtatásom okán már nagyon vártam ezt a könyvet. És nem is csalódtam.

- Miért akarod, hogy valaki megcsókoljon? Talán elvarázsolt királylány vagy?
- Királylány vagyok ugyan, de nem elvarázsolt - rázta a fejét a béka. - Emmának hívnak. Az én apám a békák királya, ezért ha valaki megcsókol, egy teljes órára emberré változhatom.
- Miért szeretnél egy órára ember lenni? - ébredt fel önkéntelenül a kíváncsiság Habakukban.
- Mert akkor elmehetnék kitölteni a jelentkezési lapot a tehetségkutató versenyre - felelte Emma. - A mellső lábaimmal sehogy se tudok tollat fogni - mutatta tapadókorongos jobb mellső lábát.

Igen, Habakuk királyfinak hagyományos, királyfiakra szabott tetteket kell végrehajtania. Mi több, hőstetteket. Például meg kell törnie az országát sújtó átkot, be kell fognia egy szörnyeteget, ki kell állnia három próbát, vagy éppen egy királylányt kell megszabadítania a loncsos fenevad karmai közül. Csak éppen mindig mindent egy kicsit másképp, mint a klasszikus mesékben. És éppen emiatt a másképp miatt olyan jók ezek a mesék.

Abban a pillanatban nagy csattanás és villanás közepette a béka eltűnt, s egy kék farmert és Pavarotti képével díszített pólót viselő lány termett előtte. A fiú igazán csinosnak találta, talán csak távol ülő szemei voltak némileg dülledtnek mondhatóak.

Persze az ilyen remekbe szabott poénok igényelnek némi előképzettséget a klasszikus mesék terén, így egyelőre ezt a könyvet is csak én olvasom. De valószínűnek tartom, hogy a megfelelő időben a lányaim is akkora élvezettel fogják forgatni, mint én most.

A királyfi (tényleg csak a hangzás kedvéért) ezúttal elszavalt egy sort a híres Sanyi manó (Felső-Petúnia nagy szülötte) egyik méltán kedvelt költeményéből:
- Csiribiri, csiribiri, zabszalma!

Naná, hogy Felső-Petúnia nagy szülötte. Tetszik ez a kisajátítás, egy mesébe illő figura mesehőssé avatása egy elegáns félmondattal. Tökéletes. Illetve minden lektor tudja, hogy tökéletes szöveg nincs, tehát: a vérehulló fecskefű nedve nem fehér, hanem sárga. Nnnna.

A kötet illusztrátora ezúttal Takács Mari, aki elővette kisebb gyerekek számára tartogatott stílusát, és - bár azt nem állhatta meg, hogy néhány kollázselemet ne csempésszen a képekbe - vidám és találó rajzokkal tűzdelte meg a szöveget.

Azt pedig szívből remélem, hogy Szakács Eszter tollában van még jó néhány mese, amellyel még sok kellemes pillanatot szerez majd nekem, a lányoknak, rengeteg olvasójának, és talán egy kicsit saját magának is.

2012. április 26., csütörtök

Nyulász Péter: A baba bab

Pici kézbe pici könyv, pici fülbe pici vers való. A baba bab című kötet pedig mindkét fenti kitételnek megfelel. És hogy mikor is döntöttem úgy: erre a babszemnyi könyvre nekünk szükségünk van? Amikor azon vettem észre magam, hogy már ki tudja hányadszor ismételgetem Krisztinának az alábbi mondóka első versszakát.

A baba bab

Kicsi, kicsi tarkabab.
Kicsi, kicsi, kicsírázik,
kicsi, kicsi baba bab.

Tarkabarka tarkabab,
nagyra, nagyra, nagyra nő.
Babszemeket érlelő,
tarkabarka mama bab.

Pedig csak a könyvesboltban lapoztam végig az apró kötetecskét, elolvasva nem is fogott meg annyira, és mégis, ahogy felidéztem és elmondtam, egyszerűen belemászott, beleragadt a fülembe ez a három sor. Aztán persze a többi is, ahogy az jó mondókához illik. Kriszti pedig válaszol, gurgulázva és sikkantva, látom benne felkelni a beszédörömöt - na jó, nem gonoszkodom. Mindenesetre tetszik neki, és a célközönség kritikáját nem illik félvállról venni.

Schall Eszter színes körvonalakkal kerített, még színesebb rajzain pedig gurulnak, hemperegnek a tárgyak, az alakok, körbezsongják a verseket. És amiben Nyulász Péter olyan profi, a modern hétköznapok tartozékai itt is felbukkannak a mondókákban. Kedvencemet a kisfiukkal barkácsolni kívánó apáknál csak azok értékelhetik jobban, akik szakmányban fordítják elektromos kéziszerszámok katalógusait:

Kiszámoló

Öt, nyolc, tíz, húsz
sarokcsiszoló.
Én vagyok a kalapács,
te vagy a fogó!

2012. április 17., kedd

Berg Judit: Micsoda idő!

Jó egy évvel ezelőtt alkalmam nyílt belehallgatni a Micsoda idő! hangoskönyv változatába, és biztosra vettem, hogy ennyi elég is volt belőle egy életre. De a könyvtárban rajta felejtettem a szemem a színes borítón, belelapoztam, és úgy gondoltam, tegyünk egy próbát.

Már csak vonakodó kritikustársamat kellett megnyernem az ügynek - és végül mindkettőnket kellemes csalódás ért. Panka és Csiribí, a tündérlány és a tündérfiú (erről mindig Ethelbert Cleep jut eszembe) történetében megjelenik minden, ami egy magát olvastató gyerekmeséhez kell: állatok és tündérek, megelevenedő természet, apró hétköznapi gondok könnyed megoldással. A kötet fejezeteit különböző időjárási elemek uralják, a szél kisodor egy madárfiókát a fészekből, egy felhő keserves sírásra fakad a tisztás fölött vagy a köd nem hajlandó felszállni a völgyből - Panka és Csiribí pedig felkerekedik, hogy helyrehozzon mindent, és végül megihassa jól megérdemelt forró csokoládéját.

A rövid történetek világosak és követhetőek, az újra fel-felbukkanó szereplők közül közös kedvencünk Benedek, a rímekben daloló erdeipinty-fióka. És jelen esetben sikerült megbarátkoznom Pásztohy Panka illusztrációival is, amelyek tökéletesen illenek ebbe a könyvbe (bár még mindig jobban kedvelem azt a stílust, amit Tersánszky Józsi Jenő A rejtelmes bábu című könyvénél használt). Kevésbé zavar, hogy Csiribí kék Ugg csizmát hord, mint hogy Panka körül az én mértékemmel mérve kicsit sok a rózsaszín, hasonlóképpen hamarabb kiheverem a két bekezdésen belül felbukkanó a süti, pulcsi és táncikál szavak együttállását, mint a "páros szervek egyes számban" szabály következetes felrúgását.

Szóval a mese nem rossz, de remélem, a kezdeti lelkesedés valamelyest alábbhagy, mert ez mégsem az a könyv, amelyet naponta háromszor ugyanolyan lelkesedéssel vagyok képes felolvasni.

2012. április 10., kedd

Orbán Ottó: Kati-patika

Ha már Kati, természetesen bekerült a könyvtárba. És ha már Ottó, csak jókat írhat. Ezt az Ottót felnőtteknek szánt versein keresztül már ismertem, kíváncsi is voltam, az ő Katalin nevű lánya milyen ihletforrás volt gyermekkorában.

Nos, elsősorban kimeríthetetlen. Mármint a kislány kimeríthetetlen, a versek legalábbis egy nagyon eleven gyereket festenek le, aki fáradhatatlanul ficánkol, szaladgál, táncol. Hja, a név kötelez. Nem úgy az édesapa esetében, aki, meg kell vallanom, nem írt olyan szívemközepe verseket, mint egy másik Ottó. Nem gördülnek úgy a sorok, nem olyan a versek témája, nem az a hangvétel - a kedves olvasó is biztosan érzett már ilyet: nem tud mihez kezdeni a versekkel. És ezen nem segítenek Bálint Endre "olyan-mintha-gyerekrajz-lenne" illusztrációi sem.

De azért az alábbi vers mindig megnyugtat: az én ezüstpörgettyű lányom szelíd lelkű galambocska az egykori kis Orbán Katihoz képest.

Ringlispíl

A Kati nevű ringlispíl
forog-pörög, ahogy bír.
Rettentően sok a dolga:
lukat rúgni az új bútorba,
fellökni a kakaót,
kibelezni a mackót,
letépni a füleit,
gyötörni a szüleit,
ezt ledobni, azt megfogni,
késő estig rosszalkodni.

Egyébként ezért sem olvasok Katónak ebből a kötetből. Hát akarok én neki tippeket adni?!

2012. április 3., kedd

Stéphane Gris: A hangok csodálatos világa; A hangszerek csodálatos világa

Két csodálatos könyv, amely két, egymással határos, csodálatos világba kalauzolja el az olvasót. Egy erősen vitatott eredetű idézet szerint a zenéről írni olyan, mint az építészetről táncolni. Nos, a magam részéről nem értek egyet az egyébként igen frappáns kijelentéssel. Ha nem lett volna módom gyerekkoromban is és később is olvasni akár általánosságban a zenéről, akár zenetörténetről vagy konkrét darabokról, akkor még jelenlegi, sajnálatosan sekélyes zenei műveltségem felett sem rendelkeznék.

A hangok csodálatos világa a kottaírás jelrendszerébe vezeti be az olvasót, mesébe szőve, amelyben felbukkan egy unatkozó királykisasszony, egy derék, öreg varázsló, két herceg és három kapitány, számos versenyfutás, illetve száműzetés és várbörtön is, egyszóval a klasszikus mese kellékei szolgáltatják a hangjegyek, módosító jelek és társaik megismerésének hátterét. A csomagolás elsőrangú, a magyarázatok viszonylag fiatal olvasók számára is érthetők, és egy számolni és olvasni már tudó kisiskolás számára kiválóan megvilágítják a hangjegyírás rejtelmeit.

A hangszerek csodálatos világa című kötet azonban már fiatalabb kortól is ajánlható, most épp Katalin egyik kedvenc meséje. Az előző történet narrátora, Hamiska lépi át a hangszerek birodalmának határát, és ott sorra megismerkedik az egymással civakodó hangszercsaládok tagjaival. A békét és harmóniát meghozó végkifejlet maradjon titok, mert maga a történet nem különösebben kidolgozott vagy fordulatos. A szöveg varázsát a hangszerek bemutatása adja.

Hegedű, nővére, Brácsa (Mélyhegedű) és bátyja, Cselló behízelgő hangon társalgott, olykor szívettépő kiáltást hallatva. Nagybőgő dörmögött, Gitár csevegett, Bendzsó hadart, Zongora tagoltan mondta a magáét, Csembaló összefogta a beszélgetés olykor szerteágazó szálait, az előkelő Hárfa-kisasszony pedig szellemesen közbe-közbe szólt, turbékolva, mint egy galamb.

Az érzékletes leírásokat kiteljesíti az antropomorf figurák szellemes, de felismerhető ábrázolása, aminek köszönhetően általában hosszasan kell időznünk az utunkba eső hangszerbolt kirakatánál. És persze az sem utolsó dolog, hogy rövidebb zenei közvetítéseket is meg lehet nézni gyermekünk társaságában, amely először a felismerés örömét adja, majd egyre közelebb vezeti őt a zene élvezetéhez.