2013. augusztus 20., kedd

Lúdanyó meséi

Nos, eljött ez a pillanat is: Krisztina már nemcsak a képeskönyveket nézegeti-mutogatja elszántan, hanem megvan első kedvenc verseskötete is. Elüldögél vele, lapozgatja, de azután odahozza, és határozott mozdulattal a kezembe nyomja a könyvet: „É'ni!”

Ez elsősorban az éneklést jelenti, de újabban a versek olvasására is kiterjesztette a kifejezést – a kötetben szereplő angol népköltések egyik-másikának dallamát ismerem, így mondjuk a London hídja vagy a Friss zsemlét kezdetű mondókát énekeljük.

A fentiekből persze már kiderült, hogy nem a Perrault-féle mesegyűjteményről van szó – az eredetileg a Móra Kiadónál megjelent kötetben Tótfalusi István remek magyarításában szerepel számos klasszikus angol (mi több, brit) nursery rhime. A Hickory Dickory Dock, a Humpty Dumpty vagy a Jack and Jill fordítását az eredetivel összevetve megint csak meg kell állapítanom, milyen kiváló műfordítók is teremnek kis hazánkban – a versek hangulata, ritmusa, íve megmarad, de a végeredmény olvastán egy született brit nem biztos, hogy rögtön megismerné kedvenc gyerekkori rigmusait, mivel a szereplők vagy a történések gyakran átalakulnak a gúzsba kötött tánc bakugrásai közepette.

A kötetet Würtz Ádám vegyes technikával készített illusztrációi díszítik, a gyerekkoromban sokat foglalkoztatott mester remek fantáziáról tanúskodó akvarelljeit, kollázsait a magam részéről jobban kedvelem, mint kortársa, az örök érvényűnek kikiáltott Reich Károly néha már édeskés rajzait. Kisebbik lányom pedig homlokát ráncolva összpontosít a versre, és amikor elhangzik a „cica” szó, diadalmas „vau-vau” felkiáltással mutat – néha – az egérre...

2013. június 20., csütörtök

Erdős István: Aprótörpe indiánok

Katalin kalandos korszakába ért. A mesék közül leginkább a lovagos, kalózos és indiános olvasmányok nyűgözik le - érdekes egyébként, hogy ezekkel a világokkal én csak jóval nagyobb koromban találkoztam először. Mostanában azonban divatba jöttek az egzotikus környezetben játszódó történetek szelídített változatai is – az más kérdés persze, hogy ki milyen ügyes kézzel nyúl az egyes témákhoz. Az alaphangulat és az elmaradhatatlan kellékek átemelése mellett a szerzők megpróbálják elsősorban a túlságosan véres, másodsorban a kisebbek számára kevéssé érdekes moralizáló részleteket tompítani, eközben azonban gyakran esnek át a ló másik oldalára, banális, néha egyenesen bugyuta történeteket kreálva.

Erdős István könyve szerencsére nem ilyen – ennek már csak azért is örülök, mert Katalint teljesen rabul ejtette a manik indiánok világa. A huszárvágás, amely izgalmas, mégis szelíd kalandokba keveri a két főhőst, Táncoló Pitypangot és Ásító Felhőt, a testméretük: Az igazat megvallva, ha az ember egészen közel merészkedik a manik törzs falujához, már nem is tűnnek olyan rettenetesnek. Legdélcegebb harcosuk, Álló Bivaly, a törzsfőnök a maga kilenc és fél centijével valóságos óriás köztük. A törzs többi tagja nem nagyobb egy talpára állított gyufaszálnál.

Voilà. Az indiángyerekek a maguk – úgy saccolom – fél gyufaszálnyi magasságukkal afféle erdei manók vagy tündérek is lehetnének, de nem: hamisítatlan indiánok ők, wigwamban laknak, mokaszinban járnak, és tomahawkjuk is... lenne, ha az apjuk kölcsönadná nekik. Kicsinységükből adódnak tehát a nehézségek, amelyeket a gyerekek leküzdenek, és igen, gyerekekről van szó, ez még közelebb hozza a főszereplőket a célközönséghez.

A mesék cselekménye bővelkedik az izgalmakban, a szöveg sejtelmesen bontja ki az újabb és újabb fordulatokat, Kati kedvence az a rész, ahol egy ismeretlen állat vérnyomait követi a két kis indián. De azért került a szövegbe néhány hamisítatlan törzsi bölcsesség is: A szavak olyanok, mint a gömbölyű kövek. Ha sokat raksz egy kupacba, szétgurulnak.

A kötet illusztrációit jegyző Pásztohy Panka ismét megnyugtatott, hogy képes elszakadni a Tündér a vonaton vagy Panka és Csiribí rózsaszín-és-társai-csak-vidáman-élénken színvilágától, de földszínekkel tompítva is tudja hozni azt a tarkaságot, amiért szeretjük. Legföljebb annyit róhatunk fel neki, hogy az aprótörpék nagyobbak a képein például a farkashoz viszonyítva, mint a szöveg szerint (Egy-egy szőrszála is hosszabb volt, mint az apró indiánok.), de ez csak az ilyen farkasszőrszál-hasogató olvasóknak tűnik fel, Kati sosem fogja észrevenni.

Miért is venné észre? Hiszen a lényeg az, hogy újra és újra elolvassuk, nemsokára már a második kötet, A vándor varázsló történeteivel kiegészítve. És utána ismét elinduljunk Mamáék kertjében vérnyomokat keresni, és meglátogatjuk a bölcs kígyót a cseresznyefán.

2013. május 13., hétfő

Eric Carle: A telhetetlen hernyócska

A kis hernyó körüli felhajtás, a rá épülő rengeteg játékos, fejlesztő és tanító tevékenység miatt sokáig ódzkodtam a könyv megvételétől. Végül ez lett Krisztina első mesekönyve. Nagyon szereti.

Az egyszerű történetből egyelőre nem tudom, mennyit ért, mert éppen abban a rejtélyes és csodálatos korban van, amikor az eddigi hónapjaiban felgyűlt meglepő mennyiségű ismeretet hirtelen megtanulja visszaadni is. Annyi mindenesetre egyértelmű, hogy szereti a könyvet lapozgatni, a képeket mutogatni, ujját a gyümölcsökön lévő lyukakba dugdosni. Sőt, amióta egy piros gyöngyből és egy kevés zöld zseníliadrótból készítettem egy hernyócskát, azóta azt dugdossa lelkesen. Néha a szájába is.

Ez közel másfél évesen rendben is volna. No de mit kezd a könyvvel négy éves nővére? Elsősorban elveszi tőle, persze. Azután pedig esti mesét olvas belőle nekünk. Elmagyarázza közben a teljes átalakulás folyamatát, lelkesen végigszámolja az egyes gyümölcsöket (hiszen úgy döntött, ha nagy lesz, „matematika” lesz, mint Keresztanyu), felsorolja a hét napjait. Közben őt is magukkal ragadják az élénk színvilágú montázsok, és beszélget a zseníliahernyóval. Végül lefekteti, a könyvet becsukja. Kriszti pedig már édesen alszik.

2013. május 8., szerda

Szabó T. Anna: Tatok tatok

A könyvtárpolcról az orrom előtt rántotta le valaki a kötetet, röptében kaptam csak el a címet, de már akkor éreztem, szeretnék vele közelebbi ismeretséget kötni. A szerző nevét nem tudtam elolvasni, de az élénk színű címlapon azonnal megismertem Kárpáti Tibor keze nyomát, ezen a nyomon elindulva találtam rá a könyvre.

Mind az illusztrátor, mind Szabó T. Anna munkáival kedvenc Kerge ABC-mben találkoztam először, és ugyanolyan örömmel olvastam ezeket a műveket is, a találó elnevezésű nyelvpörgetőket, az évszakokról és ünnepekről szóló, hol sodró ritmusú, hol lírai lassúsággal hömpölygő verseket (belepik az utcát, a tereket, a várost,/Szentendrét és Budafok-Hárost), a varázsdalokat (cápabőrrel wasabit reszelek/dörgölök dögerős tormagyökeret) és az állatos mondókákat.

Szerencsejáték

Eljön a nyeremény-hétfő,
de ma nem nyerhet, csak két fő,
hiába a nyeremény-kedd,
nyereményben ne reménykedj,

szerda, szerda, dobszerda -
újabb szelvényt dobsz el ma,
csütörtökön nem nyersz, megint,
pénteken sem ezek szerint -

majd a szombat! Á! Hiába.
Ma sem indulsz Ázsiába.
Vasárnap már meg se nézed -
aztán hétfőn - hogyan, hogy nem? -

újrakezded az egészet.

Általában nem vagyok a firka jellegű illusztrációk barátja, de a változatos formájú és témájú versek köré felsorakozó, tiszta színekkel kitöltött vonalrajzok megragadják a tekintetet, az élénk színeket remekül ellensúlyozza a rajzok egyszerűsége. Az oldalakra jól esik ránézni, a verseket jól esik olvasni, no és mi mást kívánna az ember egy verseskötettől?

2013. április 21., vasárnap

Telegdi Ágnes: Madarak énekei

Mostanában rákaptunk a természetjárásra, a Budai-hegyek keresztül-kasul megmászása már egy babakocsi életét is követelte, de a jó levegő és a mozgás mellett Kati figyelmét egyre jobban lekötik a bogarak, virágok, madarak is. Ez utóbbi érdeklődésén felbuzdulva vettem meg Telegdi Ágnes egyik könyvét.

A szerző természetfotóira alapozva írt történetekből állítja össze egyre gyarapodó, Ó azok a csodálatos állatok című sorozatát. Az egész oldalas fényképek, ha nem is egy mátébence munkái, a célnak teljesen megfelelő, szép felvételek.

A rövid történetek maguk is a fényképek elkészültéről szólnak, és itt már érezhető a különböző szándékok mentén szétaprózódó meseszövés. A szöveg ugyanis egyszerre szeretne élménybeszámolót adni, a tollas főhősöket beszéltetni, és némi adalékkal szolgálni a bemutatott faj szokásairól. Mivel azonban egy fejezetben sem sikerült eldönteni, hogy melyik szándék domináljon, a szöveg nem áll össze koherens egésszé, a történetnek nincs íve, leginkább az események leírásán alapulva nem sodor magával – persze az általában két oldalnyi terjedelem még jobban megnehezíti a feladatot.

A szerző például ódzkodik a madarak beszéltetésétől, mégis mondatokat ad a szájukba, a „mintha ezt mondta volna” szerkezettel megterhelve a szöveget. Mivel óvodás korosztálynak szánt könyvről van szó, nyugodtan beszélhettek volna a madarak – csak akkor feltehetően csorbult volna a természettudományos ismeretterjesztő igény. Valószínűleg ugyanezen okból marad végig szigorúan a valóság talaján az események elbeszélése is, pedig a meseszerű vagy szórakoztató momentumok kiszínezése nagyot dobott volna az összképen.

A fényképek mellett színes ceruzarajzok is illusztrálják a kötetet, elkövetőjük, dr. Telegdi Judit gyermekien egyszerű rajzai illeszkednek a történetekhez, mintha attól kellene tartani, hogy a célközönség nem lesz képes az összetettebb képi és textuális információk befogadására.

A hiba egyébként elsősorban bennem van: a könyvhöz sajnos túlzott elvárásokkal közelítettem. Persze kevesen képesek olyan remek stílusban írni a természet csodáiról és a természetjárás élményeiről írni, mint Zsoldos Árpád – az ő könyvére bármikor vevő lennék. És azt hiszem, Katalin is hasonló véleményen van, mert ezt a kötetet elsőre sem olvastuk végig, és nem került le a könyvespolcról azóta sem.

2013. április 13., szombat

Módra Ildikó: Trapp

Hörömpő Cirkusz, világszám! Itt a híres Csin-Bumm Cirkusz szekerestől-lovastól! Sátor alól kikiáltó szétnéz: „itt látható a nagyhírű bűvész!” És így tovább, a cirkusz világa maga is mesevilág, hálás téma. Ha valakit beszippant, soha nem engedi ki a bűvkörébőlállítják a bennfentesek.

De hát mit is tehet egy vérbeli cirkuszos, ha feloszlik a társulata? Hát még ha egy ló az illető - akit fognak, és egyszerűen kiárusítanak.

Az állatok azonban nagy bajba kerültek. Évekig tartó, kifejezetten jól működő lótársi kapcsolat után Trapp társát, Trippet felrakták egy teherautóra. Mivel a járművet a városi hentes vezette, a ló megfogadta, hogy soha többé nem eszik kolbászt. Igaz, addig se nagyon evett. A kutyáknak könnyebb volt, azokat Bettina, az állatidomár vitte magával, a kiöregedett tigrist befogadta egy vidéki állatkert, a galambokat pedig ketrecestül, mindenestül megvásárolta egy tenyésztő. A nyulat felszolgálták a búcsúvacsorán, ekkor Trapp ismét berezelt, de másnap a lóvásáron találta magát, ami ha nem is felemelő, legalább megnyugtató pillanat volt.

Hát így kerül Trapp a Talált Állatok Osztályára, egy pajtába, ahol egy fellengzős stílusú macska, két visszahúzódó kutya, egy rocker kakas és egy ábrándos kacsa hallgatja tátott csőrrel-szájjal szórakoztató cirkuszos anekdotáit, amelyek mindig szolgálnak némi tanulsággal is.

Trapp tehát segít a pajta minden lakójának megtalálni önmagát – csak ő nem találja Lilit, az artista házaspár kislányát, akihez mély barátság fűzte. A történetek néha keserédes felhangjukkal, magvas költői képeikkel („horkolássá gömbölyödött”, „szoknyába bújt kérdőjel”) talán még nem teljesen élvezhetők Katalin számára, de már alig várom, hogy belenőjön.

Szalma Edit illusztrációi és a színes, nagy betűkkel szedett mondatok megmozgatják a szöveget, a fejezetnyitó képek közül pedig külön szívügyem A Talált Állatok Osztálya című fejezet elején szereplő kilincs: ez, kérem, a Toldi kilincse, amelyet a számtalan gyerekkéz között Nagyapámé is nap mint nap lenyomott valamikor réges-rég.

Na és hogy mennyire magával ragadott a könyv, azt akkor vettem észre, amikor az egyébként sejthető végkifejlet olvastán meglepetést és örömöt éreztem.

De ez senkit nem zavart, mindenki hangosan ünnepelt, hogy mit, azt maguk sem tudták eldönteni. Mindenesetre abban biztosak voltak, hogy a világ dicsősége ezennel visszavonhatatlanul helyreállt.

2013. április 2., kedd

Julia Donaldson: A legcsinosabb óriás

A szerző-illusztrátor páros könyvei sorra jelennek meg nálunk, lépcsőzetesen felépített, rímekbe szedett, kedves csattanóval végződő meséikkel itthon is nagyon népszerűek. Legújabb kötetükben a szokásostól eltérően emberek is szerepelnek.

Gyuri, az óriás végre talál egy ruhaüzletet, ahol lecserélheti nevetséges köpenyét, és ő lehet a legcsinosabb óriás a világon. Vidáman indul hazafelé, de útközben lépten-nyomon bajba jutott állatokkal találkozik, akiknek elajándékozza egyes ruhadarabjait. Végül trikóban, fél pár zokniban és cipőben, öv nélkül ugrándozik, és énekel: még így is ő a legcsinosabb óriás a világon.

Zsiráf kapta nyakkendőmet, nem fázik a nyaka többet,
az ingem vitorlavászon, hogy a kecske vitorlázzon,
a cipőm nyújt menedéket nyolc aranyos kis egérnek,
zoknim a róka használja, az lett az új hálózsákja,
övemet a kutyus kapta, szutykos lápon kelt át rajta...

De mivel a nadrágja lecsúszik, kénytelen visszafordulni a ruhaüzlethez, amelyet azonban zárva talál. Így visszabújik viseltes, régi köntösébe, és hazaballag. Ahol persze az állatok várják, hogy köszönetet mondjanak neki, és átnyújtsanak egy papírkoronát (ez a motívum nekem feleslegesnek tűnik) és egy, a jócselekedeteit felsoroló verset. A számos ismétlés tapasztalataim szerint inkább a felolvasót zavarja, a célközönség örömmel veszi – és gyorsabban memorizálja – a történetet.
Axel Scheffler állatfigurái, egy kellemes vidéki városka lakói, gondtalanul elvegyülnek az emberekkel, no meg az óriásokkal. Ha nem is annyira ragad magával a szintén keménylapos könyvecske, mint A majom mamája, egyszerű és kedves története és apró meglepetéseket is rejtő rajzai miatt jó szívvel ajánlanám az első olvasmányok közé.

2013. február 2., szombat

Trixi könyvek - körkép

Zsebben is hordható, utazáshoz vagy a várakozás unalmának elűzésére kiváló, kis költségvetéssel készült, vegyesboltokban beszerezhető könyvecskék – a recept nem új, a siker viszont garantált. Jelen pillanatban két hasonnevű sorozat, a Pixi és a Trixi könyvek uralják a magyar piacot. Mivel nekünk utóbbiból van több, az egeres sorozat főbb csapásirányait vázolom fel.

Versek, dalok, mondókák

Na, már itt kezdődik a baj. Mert ha egyszer verseskötetet ad ki valaki, legyen az bármilyen kicsi és olcsó, attól még – véleményem szerint – illenék feltüntetni a versek szerzőjét. No meg illenék pontosan idézni a verseket. A Süt a nap című kötetben Pósa Lajos Cirmos cica dorombol, illetve Weöres Sándor Kisegér, kisegér című szerzeménye szerepel név nélkül, míg a Csiga-biga gyere ki... címet viselő füzetkében ugyanő a Paripám csodaszép pejkó eltitkolt írója, a tehenes mondóka pedig eredetileg Tamkó Sirató Károly Pista bácsi című művének első versszaka. Csak éppen nem pont így hangzik.

Hasonló a helyzet a Ciróka-marókában is: Weöres Volt egy szép ládikája kicsit átírva és lerövidítve jelenik meg benne, Csanádi Imre Kis kutya, nagy kutya című verse csak a szerzőjét veszítette el. És így tovább, gondolom, a tendencia más kötetekben is folytatódik. Nem feltételezem, hogy bárki szerzői jogi pert indítana az érintettek közül (bár örökösöknél sosem lehet tudni), de azért mégis.

Klasszikusok

Persze ha már klasszikus mesék, versek kiadásáról van szó, csak nem akkora a hibalehetőség, egyszerűen feltüntetik a címlapon, ki a szerző. Denkst Du – mondaná egy kedves bécsi barátunk. Arany László meséi vagy József Attila Altatója részesültek ebben a kegyben, Móra Ferenc a címlapon már nem vállalhatta fel A didergő király című művét. Ki tudja, miért. De ezt ellensúlyozandó nagyvonalúan neki tulajdonították Varga Katalin A kesztyű című versét is – sajnos már egyiküket sem kérdezhetjük meg, pedig igazán kíváncsi lennék, hogyan is esett a két érintettnek a névcsere.

Didaktikus mesék

Óvodai konfliktusok megoldása, bilire szoktatás vagy a testvérféltékenység kezelése – a sorozatban minden témához találni megfelelő könyvecskét. Tüskés Tóni és a süncsalád, Pufi malac, Lili és Berci, vagy éppen a hisztire hajlamos Blanka életének eseményei különböző mértékben szájbarágósan, de mindig az okulást szolgáló fordulatok mentén zajlanak, és ahogy ilyen történetek esetében már annyiszor, most sem tudom eldönteni, vajon valóban van-e létjogosultságuk, szükség van-e rájuk ilyen mennyiségben, és nem csak tévképzeteket szülnek vagy rossz ötleteket adnak a kisebb olvasóknak. Persze meséje válogatja, gondolom.


A kötetek színvonala tehát elég vegyes, a szerkesztői munkával kapcsolatban pedig többször is lenne néhány keresetlen szavam, mégis, ha alaposan válogat az ember, talál néhány igazán jól sikerült kötetecskét, különösen Őszi Zoltán vagy Ficzere Kyrú illusztrációi dobnak sokat a füzeteken. A fenti kategóriákon kívül persze vannak egyéni és folytatásos történetek, versben és prózában, kortárs költők-írók-betűvetők tollából, ezek között is akad jobb és gyengébb. Nos, válogatásra fel!

2013. január 24., csütörtök

Finy Petra: Lámpalány, Bögreúr és Seprűsrác meséi

A kerettörténetbe ágyazott tanmesék már vagy 18-19 százada bevált műfajt képviselnek, gondoljuk csak a Pancsatantrára. Ezt a hagyományt folytatja Finy Petra három könyve, amelyeket többször is lelkesen olvastunk végig nyaralás alatt.

A főhős, Rufusz Rafael (számomra csak a második kötetből derült ki, hogy mindkettő a keresztneve) különféle okokból nem tud elaludni esténként. Például mert mozog a függöny. Vagy éppen imbolyognak az árnyak. Esetleg elvesztette a plüssmedvéjét. Csupa olyan ok, ami bárki gyereket zavarhat, de nem mindenkinek az éjjeliszekrényén áll ott Lámpalány, aki egy simogatástól életre kelve már mesél is valami témába vágó, megnyugtató történetet.


Így lesz ez később Bögreúrral, aki rossz evőknek, és Seprűsráccal, aki rosszcsontokról mond majd meséket Rufusz Rafaelnek. A három karakter egyéni beszédstílusa a kedves lány, a kedélyes bácsi és a laza srác modora kiválóan idomul a kiscsoportos óvodásból nagyfiúvá érő főhős fejlődéséhez.

A mesék sokszínűek, a legkülönfélébb szereplők keverednek bennük tanulságos kalandokba, Bögreúrtól megtudhatjuk például, hogy hogyan készül az ezerízű főzelék, és mivel foglalkozik egy ételtolmács. A vagány dumás Seprűsrác olyan történeteket mond, amelyek már nagyon egyértelműen akarják az olvasó tudomására hozni a tanulságot, nem kreatív feloldást, inkább leckéztető mesét kínálva, de a szópárbajban kíméletlenül vívó, szavakkal sebző vitéz meséje igazi touché.

A felnőttekre kikacsintva minden kötetben bujkál egy-két szójáték, a szerző gyerekszáj-specialitásai: a kerti parti szervezője vegetárijános, apu pedig elutazik a konferenciás tengeren is túlra (kedvencem).

Gyöngyösi Adrienn modern, számítógépes grafikái kiváló kíséretet biztosítanak a modern meséknek, színesek, szagosak, szórakoztatóak, szerintem Rufusz Rafael is szeretné őket, de sajnos, ő kimarad a vizuális élményből. Azért valahogy úgy gondolom, lassan nekünk is ideje lenne olyan könyveket is olvasni, amelyekben nincs minden oldalpár illusztrálva - de mit tehetünk? Ha már egyszer ilyen jók, egyelőre még maradunk a képekkel alátámasztott történeteknél.

2013. január 17., csütörtök

Gábor Éva: Ciróka

Gyerekkorom könyve - lehetett volna, ha akkoriban a kezembe kerül. De nem találkoztam vele, sőt, a belőle készült bábjátékot, a Marcipán cicát sem láttam. Szinte véletlenül került a könyvespolcunkra, de hogy mennyire gyerekekre szabott a történet, az akkor derült ki számomra, amikor Katalin alig több mint két évesen egy ültő helyében hallgatta végig az egész mesét.

A történet főhőse, a kis fekete kandúr fülét megüti egy mondat: ő tulajdonképpen az oroszlán unokatestvére. "Azért, mert ő még kicsi és fekete... No de ilyet! Majd megnő, és ki tudja, vedlés után milyen lesz? Válhat még őbelőle is, majdnem oroszlánból, igazi oroszlán." És nekiindul, hogy egy igazi oroszlántól sajátítsa el az elméleti alapokat. Az afrikai út kellően kalandos, az események elbeszélésére használt nyelvezet igyekszik Ciróka gondolatait követni, és az sem hátrány, ha az olvasó immunis a hármaspontokra és a kapitálissal szedett mondatokra.

A tanulság kimondását elegánsan az ősöreg szfinxre bízza a szerző: "Ne akarj, te kiscica, ilyen felemás valami lenni." - és bár még vár egy-két tapasztalat Cirókára a cirkuszi és az állatkerti oroszlánok világában, már egyértelműen kirajzolódik a befejezés: a kis kandúr hazatér, és éli a házasmacskák boldog életét.

Az szerző illusztrációi mai szóhasználattal élve a retró vonalat képviselik - hiszen a '60-as években született könyvről van szó -, és eléggé vegyesek, az oroszlán elől menekülő afrikai pálcikaemberkék dinamizmusa vagy a légikisasszony divatlap-figurája azonban egyszerűen remek.

Ezt a mesét kettőnk közül Kati szereti jobban, de én is szívesen olvasom neki, és érteni vélem, mi ragadja magával az első fejlődésregényben, amellyel találkozik.

2013. január 8., kedd

A kis mentőautó története. A Magyar Gyermekmentő Alapítvány első mesekönyve

Előrebocsátom: elfogult vagyok, mivel családom összes tagjával egyetemben szeretem ezt a könyvet, és személyesen is ismerem főhősét, Mokót.

Rendhagyó könyvről van szó. Aki a kezébe veszi a kötetet, máris érzékelheti ezt, mivel a címlapon a szerző neve helyett ez áll: A Magyar Gyermekmentő Alapítvány első mesekönyve. Bakonyi Anna - egyébként indokolatlan - szerénysége is aláhúzza: oktató célú meséről van szó, amely a Mentőszolgálat szakmai felépítését, működését, illetve a Gyermekmentő megszületését mutatja be.

Ahhoz képest, hogy tanmeséről van szó, egy igazán jól sikerült történet kerekedik a kis személyautó körül, akinek minden vágya, hogy mentőautó legyen. De hogyan lehetne mentő egy olyan kocsi, akibe nem fér be a beteg? - nevetik ki Mokót a barátai. A kisautó azonban nem adja fel, egyre a mentőállomás körül ténfereg, és összebarátkozik ROKO-val, a rohamkocsival, aki bepillantást enged neki az állomás életébe. A könnyedén és világosan tálalt információk mellett jut hely némi izgalomnak is: egy tájékozódási verseny, egy baleset a szakadó hóban, majd a boldog végkifejlet: hogyan lesz a kicsi és fürge Mokóból Gyermek-MOK (azaz mentőorvosi kocsi).

Az Alapítvány logóját László Zsuzsi adaptálta színvonalas illusztrációkra, a színezett tollrajzokon mosolygó autók és emberek cseppet sem idézik a gyermekek egészségügyi nevelésére szánt propagandaanyagok rémes stílusát. Egy kedves mesét kapunk kedves képekkel, ráadásul jó nyomdai megvalósítással, keményfedeles kiadásban. A szöveg is viszonylag jólfésült, egy-egy mondat néha kicsit furcsán hangzik felolvasva, de ilyesmit más mesekönyveknél is tapasztal az ember lánya. Igaz ami igaz, a "szuri" kifejezést mindig helyettesítem az "injekció" szóval...


Remélem, a történetszövés lendülete megmarad a további tervezett kötetekre is, amelyek az elsősegélynyújtás alapjaiba kívánják majd bevezetni az olvasókat. A tematika tehát az Alapítvány országszerte elérhető ingyenes gyermek-elsősegélynyújtó tanfolyamaihoz fog kapcsolódni, talán a mentőorvosok tapasztalatait, mindennapos, de nem mindennapi élményeit is feldolgozva. Ha a szerző ismét ilyen ügyes kézzel nyúl a történethez, a további kötetek is a polcunkon fognak landolni - bár a kereskedelmi forgalomba kerülésre még várni kell.

Katit pedig teljesen elbűvöli, hogy bizalmas információkat tudott meg az általa is ismert kocsi életéről, gyakran olvastatja velem MOKO történetét, és ha látjuk elszáguldani, integetünk - ő lelkesen, én szívszorongva -, és kiabál utána: Hajrá MOKO! Siess, már várnak!