2013. január 24., csütörtök

Finy Petra: Lámpalány, Bögreúr és Seprűsrác meséi

A kerettörténetbe ágyazott tanmesék már vagy 18-19 százada bevált műfajt képviselnek, gondoljuk csak a Pancsatantrára. Ezt a hagyományt folytatja Finy Petra három könyve, amelyeket többször is lelkesen olvastunk végig nyaralás alatt.

A főhős, Rufusz Rafael (számomra csak a második kötetből derült ki, hogy mindkettő a keresztneve) különféle okokból nem tud elaludni esténként. Például mert mozog a függöny. Vagy éppen imbolyognak az árnyak. Esetleg elvesztette a plüssmedvéjét. Csupa olyan ok, ami bárki gyereket zavarhat, de nem mindenkinek az éjjeliszekrényén áll ott Lámpalány, aki egy simogatástól életre kelve már mesél is valami témába vágó, megnyugtató történetet.


Így lesz ez később Bögreúrral, aki rossz evőknek, és Seprűsráccal, aki rosszcsontokról mond majd meséket Rufusz Rafaelnek. A három karakter egyéni beszédstílusa a kedves lány, a kedélyes bácsi és a laza srác modora kiválóan idomul a kiscsoportos óvodásból nagyfiúvá érő főhős fejlődéséhez.

A mesék sokszínűek, a legkülönfélébb szereplők keverednek bennük tanulságos kalandokba, Bögreúrtól megtudhatjuk például, hogy hogyan készül az ezerízű főzelék, és mivel foglalkozik egy ételtolmács. A vagány dumás Seprűsrác olyan történeteket mond, amelyek már nagyon egyértelműen akarják az olvasó tudomására hozni a tanulságot, nem kreatív feloldást, inkább leckéztető mesét kínálva, de a szópárbajban kíméletlenül vívó, szavakkal sebző vitéz meséje igazi touché.

A felnőttekre kikacsintva minden kötetben bujkál egy-két szójáték, a szerző gyerekszáj-specialitásai: a kerti parti szervezője vegetárijános, apu pedig elutazik a konferenciás tengeren is túlra (kedvencem).

Gyöngyösi Adrienn modern, számítógépes grafikái kiváló kíséretet biztosítanak a modern meséknek, színesek, szagosak, szórakoztatóak, szerintem Rufusz Rafael is szeretné őket, de sajnos, ő kimarad a vizuális élményből. Azért valahogy úgy gondolom, lassan nekünk is ideje lenne olyan könyveket is olvasni, amelyekben nincs minden oldalpár illusztrálva - de mit tehetünk? Ha már egyszer ilyen jók, egyelőre még maradunk a képekkel alátámasztott történeteknél.

2013. január 17., csütörtök

Gábor Éva: Ciróka

Gyerekkorom könyve - lehetett volna, ha akkoriban a kezembe kerül. De nem találkoztam vele, sőt, a belőle készült bábjátékot, a Marcipán cicát sem láttam. Szinte véletlenül került a könyvespolcunkra, de hogy mennyire gyerekekre szabott a történet, az akkor derült ki számomra, amikor Katalin alig több mint két évesen egy ültő helyében hallgatta végig az egész mesét.

A történet főhőse, a kis fekete kandúr fülét megüti egy mondat: ő tulajdonképpen az oroszlán unokatestvére. "Azért, mert ő még kicsi és fekete... No de ilyet! Majd megnő, és ki tudja, vedlés után milyen lesz? Válhat még őbelőle is, majdnem oroszlánból, igazi oroszlán." És nekiindul, hogy egy igazi oroszlántól sajátítsa el az elméleti alapokat. Az afrikai út kellően kalandos, az események elbeszélésére használt nyelvezet igyekszik Ciróka gondolatait követni, és az sem hátrány, ha az olvasó immunis a hármaspontokra és a kapitálissal szedett mondatokra.

A tanulság kimondását elegánsan az ősöreg szfinxre bízza a szerző: "Ne akarj, te kiscica, ilyen felemás valami lenni." - és bár még vár egy-két tapasztalat Cirókára a cirkuszi és az állatkerti oroszlánok világában, már egyértelműen kirajzolódik a befejezés: a kis kandúr hazatér, és éli a házasmacskák boldog életét.

Az szerző illusztrációi mai szóhasználattal élve a retró vonalat képviselik - hiszen a '60-as években született könyvről van szó -, és eléggé vegyesek, az oroszlán elől menekülő afrikai pálcikaemberkék dinamizmusa vagy a légikisasszony divatlap-figurája azonban egyszerűen remek.

Ezt a mesét kettőnk közül Kati szereti jobban, de én is szívesen olvasom neki, és érteni vélem, mi ragadja magával az első fejlődésregényben, amellyel találkozik.

2013. január 8., kedd

A kis mentőautó története. A Magyar Gyermekmentő Alapítvány első mesekönyve

Előrebocsátom: elfogult vagyok, mivel családom összes tagjával egyetemben szeretem ezt a könyvet, és személyesen is ismerem főhősét, Mokót.

Rendhagyó könyvről van szó. Aki a kezébe veszi a kötetet, máris érzékelheti ezt, mivel a címlapon a szerző neve helyett ez áll: A Magyar Gyermekmentő Alapítvány első mesekönyve. Bakonyi Anna - egyébként indokolatlan - szerénysége is aláhúzza: oktató célú meséről van szó, amely a Mentőszolgálat szakmai felépítését, működését, illetve a Gyermekmentő megszületését mutatja be.

Ahhoz képest, hogy tanmeséről van szó, egy igazán jól sikerült történet kerekedik a kis személyautó körül, akinek minden vágya, hogy mentőautó legyen. De hogyan lehetne mentő egy olyan kocsi, akibe nem fér be a beteg? - nevetik ki Mokót a barátai. A kisautó azonban nem adja fel, egyre a mentőállomás körül ténfereg, és összebarátkozik ROKO-val, a rohamkocsival, aki bepillantást enged neki az állomás életébe. A könnyedén és világosan tálalt információk mellett jut hely némi izgalomnak is: egy tájékozódási verseny, egy baleset a szakadó hóban, majd a boldog végkifejlet: hogyan lesz a kicsi és fürge Mokóból Gyermek-MOK (azaz mentőorvosi kocsi).

Az Alapítvány logóját László Zsuzsi adaptálta színvonalas illusztrációkra, a színezett tollrajzokon mosolygó autók és emberek cseppet sem idézik a gyermekek egészségügyi nevelésére szánt propagandaanyagok rémes stílusát. Egy kedves mesét kapunk kedves képekkel, ráadásul jó nyomdai megvalósítással, keményfedeles kiadásban. A szöveg is viszonylag jólfésült, egy-egy mondat néha kicsit furcsán hangzik felolvasva, de ilyesmit más mesekönyveknél is tapasztal az ember lánya. Igaz ami igaz, a "szuri" kifejezést mindig helyettesítem az "injekció" szóval...


Remélem, a történetszövés lendülete megmarad a további tervezett kötetekre is, amelyek az elsősegélynyújtás alapjaiba kívánják majd bevezetni az olvasókat. A tematika tehát az Alapítvány országszerte elérhető ingyenes gyermek-elsősegélynyújtó tanfolyamaihoz fog kapcsolódni, talán a mentőorvosok tapasztalatait, mindennapos, de nem mindennapi élményeit is feldolgozva. Ha a szerző ismét ilyen ügyes kézzel nyúl a történethez, a további kötetek is a polcunkon fognak landolni - bár a kereskedelmi forgalomba kerülésre még várni kell.

Katit pedig teljesen elbűvöli, hogy bizalmas információkat tudott meg az általa is ismert kocsi életéről, gyakran olvastatja velem MOKO történetét, és ha látjuk elszáguldani, integetünk - ő lelkesen, én szívszorongva -, és kiabál utána: Hajrá MOKO! Siess, már várnak!