2013. április 21., vasárnap

Telegdi Ágnes: Madarak énekei

Mostanában rákaptunk a természetjárásra, a Budai-hegyek keresztül-kasul megmászása már egy babakocsi életét is követelte, de a jó levegő és a mozgás mellett Kati figyelmét egyre jobban lekötik a bogarak, virágok, madarak is. Ez utóbbi érdeklődésén felbuzdulva vettem meg Telegdi Ágnes egyik könyvét.

A szerző természetfotóira alapozva írt történetekből állítja össze egyre gyarapodó, Ó azok a csodálatos állatok című sorozatát. Az egész oldalas fényképek, ha nem is egy mátébence munkái, a célnak teljesen megfelelő, szép felvételek.

A rövid történetek maguk is a fényképek elkészültéről szólnak, és itt már érezhető a különböző szándékok mentén szétaprózódó meseszövés. A szöveg ugyanis egyszerre szeretne élménybeszámolót adni, a tollas főhősöket beszéltetni, és némi adalékkal szolgálni a bemutatott faj szokásairól. Mivel azonban egy fejezetben sem sikerült eldönteni, hogy melyik szándék domináljon, a szöveg nem áll össze koherens egésszé, a történetnek nincs íve, leginkább az események leírásán alapulva nem sodor magával – persze az általában két oldalnyi terjedelem még jobban megnehezíti a feladatot.

A szerző például ódzkodik a madarak beszéltetésétől, mégis mondatokat ad a szájukba, a „mintha ezt mondta volna” szerkezettel megterhelve a szöveget. Mivel óvodás korosztálynak szánt könyvről van szó, nyugodtan beszélhettek volna a madarak – csak akkor feltehetően csorbult volna a természettudományos ismeretterjesztő igény. Valószínűleg ugyanezen okból marad végig szigorúan a valóság talaján az események elbeszélése is, pedig a meseszerű vagy szórakoztató momentumok kiszínezése nagyot dobott volna az összképen.

A fényképek mellett színes ceruzarajzok is illusztrálják a kötetet, elkövetőjük, dr. Telegdi Judit gyermekien egyszerű rajzai illeszkednek a történetekhez, mintha attól kellene tartani, hogy a célközönség nem lesz képes az összetettebb képi és textuális információk befogadására.

A hiba egyébként elsősorban bennem van: a könyvhöz sajnos túlzott elvárásokkal közelítettem. Persze kevesen képesek olyan remek stílusban írni a természet csodáiról és a természetjárás élményeiről írni, mint Zsoldos Árpád – az ő könyvére bármikor vevő lennék. És azt hiszem, Katalin is hasonló véleményen van, mert ezt a kötetet elsőre sem olvastuk végig, és nem került le a könyvespolcról azóta sem.

2013. április 13., szombat

Módra Ildikó: Trapp

Hörömpő Cirkusz, világszám! Itt a híres Csin-Bumm Cirkusz szekerestől-lovastól! Sátor alól kikiáltó szétnéz: „itt látható a nagyhírű bűvész!” És így tovább, a cirkusz világa maga is mesevilág, hálás téma. Ha valakit beszippant, soha nem engedi ki a bűvkörébőlállítják a bennfentesek.

De hát mit is tehet egy vérbeli cirkuszos, ha feloszlik a társulata? Hát még ha egy ló az illető - akit fognak, és egyszerűen kiárusítanak.

Az állatok azonban nagy bajba kerültek. Évekig tartó, kifejezetten jól működő lótársi kapcsolat után Trapp társát, Trippet felrakták egy teherautóra. Mivel a járművet a városi hentes vezette, a ló megfogadta, hogy soha többé nem eszik kolbászt. Igaz, addig se nagyon evett. A kutyáknak könnyebb volt, azokat Bettina, az állatidomár vitte magával, a kiöregedett tigrist befogadta egy vidéki állatkert, a galambokat pedig ketrecestül, mindenestül megvásárolta egy tenyésztő. A nyulat felszolgálták a búcsúvacsorán, ekkor Trapp ismét berezelt, de másnap a lóvásáron találta magát, ami ha nem is felemelő, legalább megnyugtató pillanat volt.

Hát így kerül Trapp a Talált Állatok Osztályára, egy pajtába, ahol egy fellengzős stílusú macska, két visszahúzódó kutya, egy rocker kakas és egy ábrándos kacsa hallgatja tátott csőrrel-szájjal szórakoztató cirkuszos anekdotáit, amelyek mindig szolgálnak némi tanulsággal is.

Trapp tehát segít a pajta minden lakójának megtalálni önmagát – csak ő nem találja Lilit, az artista házaspár kislányát, akihez mély barátság fűzte. A történetek néha keserédes felhangjukkal, magvas költői képeikkel („horkolássá gömbölyödött”, „szoknyába bújt kérdőjel”) talán még nem teljesen élvezhetők Katalin számára, de már alig várom, hogy belenőjön.

Szalma Edit illusztrációi és a színes, nagy betűkkel szedett mondatok megmozgatják a szöveget, a fejezetnyitó képek közül pedig külön szívügyem A Talált Állatok Osztálya című fejezet elején szereplő kilincs: ez, kérem, a Toldi kilincse, amelyet a számtalan gyerekkéz között Nagyapámé is nap mint nap lenyomott valamikor réges-rég.

Na és hogy mennyire magával ragadott a könyv, azt akkor vettem észre, amikor az egyébként sejthető végkifejlet olvastán meglepetést és örömöt éreztem.

De ez senkit nem zavart, mindenki hangosan ünnepelt, hogy mit, azt maguk sem tudták eldönteni. Mindenesetre abban biztosak voltak, hogy a világ dicsősége ezennel visszavonhatatlanul helyreállt.

2013. április 2., kedd

Julia Donaldson: A legcsinosabb óriás

A szerző-illusztrátor páros könyvei sorra jelennek meg nálunk, lépcsőzetesen felépített, rímekbe szedett, kedves csattanóval végződő meséikkel itthon is nagyon népszerűek. Legújabb kötetükben a szokásostól eltérően emberek is szerepelnek.

Gyuri, az óriás végre talál egy ruhaüzletet, ahol lecserélheti nevetséges köpenyét, és ő lehet a legcsinosabb óriás a világon. Vidáman indul hazafelé, de útközben lépten-nyomon bajba jutott állatokkal találkozik, akiknek elajándékozza egyes ruhadarabjait. Végül trikóban, fél pár zokniban és cipőben, öv nélkül ugrándozik, és énekel: még így is ő a legcsinosabb óriás a világon.

Zsiráf kapta nyakkendőmet, nem fázik a nyaka többet,
az ingem vitorlavászon, hogy a kecske vitorlázzon,
a cipőm nyújt menedéket nyolc aranyos kis egérnek,
zoknim a róka használja, az lett az új hálózsákja,
övemet a kutyus kapta, szutykos lápon kelt át rajta...

De mivel a nadrágja lecsúszik, kénytelen visszafordulni a ruhaüzlethez, amelyet azonban zárva talál. Így visszabújik viseltes, régi köntösébe, és hazaballag. Ahol persze az állatok várják, hogy köszönetet mondjanak neki, és átnyújtsanak egy papírkoronát (ez a motívum nekem feleslegesnek tűnik) és egy, a jócselekedeteit felsoroló verset. A számos ismétlés tapasztalataim szerint inkább a felolvasót zavarja, a célközönség örömmel veszi – és gyorsabban memorizálja – a történetet.
Axel Scheffler állatfigurái, egy kellemes vidéki városka lakói, gondtalanul elvegyülnek az emberekkel, no meg az óriásokkal. Ha nem is annyira ragad magával a szintén keménylapos könyvecske, mint A majom mamája, egyszerű és kedves története és apró meglepetéseket is rejtő rajzai miatt jó szívvel ajánlanám az első olvasmányok közé.