2013. augusztus 20., kedd

Lúdanyó meséi

Nos, eljött ez a pillanat is: Krisztina már nemcsak a képeskönyveket nézegeti-mutogatja elszántan, hanem megvan első kedvenc verseskötete is. Elüldögél vele, lapozgatja, de azután odahozza, és határozott mozdulattal a kezembe nyomja a könyvet: „É'ni!”

Ez elsősorban az éneklést jelenti, de újabban a versek olvasására is kiterjesztette a kifejezést – a kötetben szereplő angol népköltések egyik-másikának dallamát ismerem, így mondjuk a London hídja vagy a Friss zsemlét kezdetű mondókát énekeljük.

A fentiekből persze már kiderült, hogy nem a Perrault-féle mesegyűjteményről van szó – az eredetileg a Móra Kiadónál megjelent kötetben Tótfalusi István remek magyarításában szerepel számos klasszikus angol (mi több, brit) nursery rhime. A Hickory Dickory Dock, a Humpty Dumpty vagy a Jack and Jill fordítását az eredetivel összevetve megint csak meg kell állapítanom, milyen kiváló műfordítók is teremnek kis hazánkban – a versek hangulata, ritmusa, íve megmarad, de a végeredmény olvastán egy született brit nem biztos, hogy rögtön megismerné kedvenc gyerekkori rigmusait, mivel a szereplők vagy a történések gyakran átalakulnak a gúzsba kötött tánc bakugrásai közepette.

A kötetet Würtz Ádám vegyes technikával készített illusztrációi díszítik, a gyerekkoromban sokat foglalkoztatott mester remek fantáziáról tanúskodó akvarelljeit, kollázsait a magam részéről jobban kedvelem, mint kortársa, az örök érvényűnek kikiáltott Reich Károly néha már édeskés rajzait. Kisebbik lányom pedig homlokát ráncolva összpontosít a versre, és amikor elhangzik a „cica” szó, diadalmas „vau-vau” felkiáltással mutat – néha – az egérre...