2014. december 7., vasárnap

Irodalmi Regionális Prima Díj

Nem is tudtam, hogy van ilyen. A Prima Primissimáról persze mindenki hall, de hogy létezik megyei és regionális kistestvére is, arról vajmi kevesen.

Pedig van, és nemrégiben tartották a díjátadót Gödöllőn (a történeti hűség kedvéért: a kastély lovardájában), és az irodalmi kategória díja idén igazán jó helyen landolt: a kelleténél sokkal kevésbé ismert és elismert Búth Emília kapta, akinek versei és újabban meséi rendszeres szereplői esti repertoárunknak.


Remélem, a kitüntetés megkönnyíti majd, hogy újra találkozhassunk Mezítlábas Baskóval, Pamuttal és Csizmarekkel egy könyv lapjain. Akinek pedig annyira hiányoznak Gilice anyó biccentései, Meliton medveségei vagy Palástya borzongató bűbájai, mint a lányoknak, az addig is olvashat az írónő blogján egy-két történetet.

Mert mindegyik történet príma. És nem csak regionálisan.

2014. december 2., kedd

Szakács Eszter: Kallantyú meséi


Mindig is kedveltem az irodalmi művek közötti áthallásokat, szüzsék vagy szereplők említését, átemelését, újrafogalmazását. Az intertextualitás üdítő kortárs példája Szabó T. Anna verse a Kerge ABC lapjairól:

Ez az állat itt a xinxis,
ugye csinos? Pedig nincs is.
De ő nem tudja, hogy nincsen -
jön, és ugrál a kilincsen!

- amelynek tisztázatlan egzisztenciájú lényecskéje lett Szakács Eszter legutóbb kiadott meséinek főhőse. Kallantyú egy lelkészlak kilincsein tornázva tölti mindennapjait, de a fejezetek során egyre több és több barátra tesz szert, akikkel érdekes kalandokba bonyolódik. És éppen ez a bonyolódás az, ami számomra kissé megnehezítette a mesék befogadását. Csak kapkodtam a fejem a rengeteg új, egymással nem is mindig összefüggő információ között, az összes korábbi szereplőt felsorakoztató Varázstábor című fejezetben pedig végképp elvesztettem a fonalat.

Ha nem is jelenik meg igazán a történeteket egybefogó ív, azért kárpótol, amiben Szakács Eszter mindig nagyot alkot: az apró nüanszok, a lelkészi gyomor vágyainak érzékeltetése, az olvasmányait szégyellő sárkány-teremőr (vagy teremőrsárkány?), sok félmondatnyi finom humor fűszerezi a meséket.

Ezúttal az egyébként kellemes árnyalatokban úszó illusztrációk sem járultak hozzá egyértelműen a könyv sikeréhez, olybá tűnik, Gyöngyösi Adrienn nem igazán tudott mit kezdeni a xinxis félig manó, félig mókus figurájával. A könyv mindennek dacára kedves olvasmány, még ha nem is ezt fogom kikiáltani egyik kedvenc kortárs meseíróm főművévé.

2014. július 9., szerda

Gimesi Dóra: Csomótündér

Egyszer valaki megkérdezte tőlem, miért nem írok magam is. Hát ezért. Mert az ilyen gyönyörű meséket már mind megírta előttem valaki.

Gimesi Dóra, foglalkozására nézve bábdramaturg (ez persze nem egészen magától értetődő, hiszen egyre több könyv borítóján jelenik meg a neve, de sebaj, mert, mint egy helyen bevallja, a szóban forgó név sem volt mindig egyértelmű), Budapest utcáira, tereire helyezi tündérmeséit, különösen otthonos hangulatot teremtve ezzel.

Azt már tudjuk Békés Páltól, hogy a mesék hősei közöttünk élnek, és egy királyság teljes egykori udvartartását is megtalálhatjuk egyazon háztömbben, nincs is ebben semmi meglepő. Node arról vajon hányan tudnak a szerzőn kívül, hogy a lakótelepi tízemeletesek közül egyik-másik valaha óriásként járta a vidéket?

...lábuk belegyökerezett a földbe, gerincük lépcsőház lett, szemük ablak, mutatóujjuk villámhárító. A legmagasabbak Amerikába mentek felhőkarcolónak, az alacsonyabbak beérték a berlini húszemeletesekkel is. Szegény Jankónak - aki óriás létére kicsinek számított - meg kellett elégednie egy angyalföldi tízemeletessel.

Az unatkozó Jankó azonban az új lakó, egy csillagász távcsövének köszönhetően rátalál egy óbudai óriáslányra. Rögvest beleszeret, még verset is ír neki, egyszerre rögtön tízet.

Az óriáslány az első verstől úgy elpirult, hogy az egész házban bekapcsolódtak a radiátorok.
A másodikon akkorát nevetett, hogy ripityára törtek a rikácsoló néni porcelánjai.
A harmadiktól sóhajtott, és megállt a lift.
A negyediken elpityeredett, és megeredtek a csapok.

És így tovább, mígnem a kölcsönös szerelemnek és az Ügyeletes Tündérnek köszönhetően egymásra nem találnak az óriások - na és néhányan a bennük lakók közül is. És egymásra találnak mások is a többi történetben - két zsörtölődő öreg tündér, egy felfedezővé érett királyfi és egy szomorú tekintetű királykisasszony, egy tündér-ember szerelmespár, no és két olyan személy is, akik igazándiból nem egymáshoz tartoznak. A történetek a mese nyelvén szólnak a fájó aktualitásról, hogy miért is lehet az, ha két szülő elválik, vagy éppen arról, hogyan lehet elképzelni a végső elválást.

Emellett megtudjuk, miért zötyög a hetes busz a Thököly úton, hogyan jött létre a Földtani Intézet, és mi van a margitszigeti víztorony belsejében. A mesék alapötlete, kidolgozása és apró részletei egyaránt csodásak, Gyöngyösi Adrienn illusztrációi visszafogott színekkel, letisztult formákkal tűzdelik meg az oldalakat, szép összképet adva a könyvnek.

A kötet egyelőre a polcunkon pihen, mivel teljesen egyetértek a hátulján olvasható ajánlóval: 7 éves kortól. (Mellesleg sosem értettem igazán, miért szokott le a legtöbb kiadó erről a besorolásról, amellyel természetesen nem kellett mindig egyetérteni, de sokszor nagyon jó támpontot jelentett a könyvválasztásnál.) Csak abban reménykedem, hogy mire Kati elé kerül a kötet, már képes leszek elérzékenyülés nélkül olvasni az utolsó mondatokat.

2014. június 29., vasárnap

Gerald Durrell: Léghajóval a világ körül; Léghajóval a dinoszauruszok földjén

Amióta Katalin természettudományos érdeklődése a tetőfokára hágott, lázasan kutatok normális állatos könyvek után. A kínálat széles, és elkeserítő. Akad néhány jól szerkesztett és szép kivitelű kötet, de ezek zömmel olyanok, amelyeket nagyobb korosztálynak szántak. A kisebbeknek való sorozatok pedig szinte mind ugyanazokat a témákat járják körül. Az olyan állatos könyv azonban, amely egyszerre informatív és olvasmányos is, ritka, mint a reznek Magyarországon.

De akad ilyen: a felnőtt magyar olvasóközönség is ismeri és kedveli Gerald Durrell könyveit, aki egyszerre szakértő zoológus és jó tollú író, és aki több műfajban is maradandót alkotott - ő jegyzi például az általam valaha olvasott leghátborzongatóbb thrillert, A tükör címen. Két legsikerültebb gyerekkönyvét éppen most adták ki újra magyarul, de én még a saját elnyűtt példányaimból olvasok az elragadtatással hallgató Katinak.

Mert hát ki ne olvasna elragadtatással egy föld körüli utazásról, ráadásul léghajóval, amely olyan, mint egy repülő ökoház, és a közben átélt izgalmas és mulatságos kalandokról, amelyek főszereplői gyerekek és állatok. Utóbbiak épp annyira antropomorfizáltak, amennyire ez a történetszövéshez szükséges, de természetrajzilag is hiteles válaszokat adnak a három ifjú felfedező kérdéseire. Emma ikeröccseivel, Ivánnal és Konráddal együtt kíséri el nagybátyjukat, Gerry bácsit az expedícióra. Durrell a tőle megszokott vidám öniróniával jellemzi saját figuráját, és nem maradnak el a jóízű étkezések érzékletes leírásai sem.

A második kötet, ha lehet, még tovább fokozza az izgalmakat: az utazás nemcsak térben, de időben is zajlik, és az ősi korok veszélyei mellett modern bűnözőkkel is meggyűlik a felfedezők baja. A dinoszauruszok megmentésére szervezett úton megjárják az őshüllők mindhárom földtörténeti korát, és még egy lövés is eldördül a drámai csúcsponton, de nem is annyira ez, mint inkább a lassan kibontakozó cselekmény és a fejezetek hossza miatt való ez a könyv inkább a már önállóan olvasó kisiskolás korosztálynak.

Katira ennek ellenére legalább akkora hatással van főleg az első kötet, mint annak idején rám, és nekem is öröm felfrissíteni az emlékeimet. Graham Percy gazdag illusztrációi pedig méltó körítést biztosítanak a történeteknek: az állatok rajzai és a dinoszauruszok rekonstrukciói nagyszerűen kísérik a szöveget, kedvenceim azonban az expedíció vezetőjének remekbe szabott portréi. Aki ilyen lelkesedéssel tud írni állatokról, ételekről, és ilyen megbocsátó szeretettel önmagáról, az rossz író nem lehet, és csak sajnálni tudom, hogy Gerry bácsi huncut szeme most már valóban úgy ragyog, mint a csillagok a fejünk felett.

2014. június 20., péntek

Szabó Era: Csokitánc

Szabó Era gyerekverseiben és Kállai Nagy Kriszta rajzaiban minden megvan, ami gyereket és felnőttet egyaránt gyönyörködtet: játékosság, humor és derű, lágy formák, harmonikus színek és finom dallamok...” Egy ilyen ajánló olvastán az ember természetesen azonnal belelapoz egy könyvbe.

Az oldalak valóban csodálatosan színpompásak, némelyik a verssel párosulva igazi összművészeti alkotás, mint a Holnemvolt, aki csigavonalban szedve téved el a mesében, nagyon dekoratív az egész kötet. A versek pedig, nos, valóban derűsek, kedves, mesevilágbeli lények kukucskálnak ki belőlük – gyümölcslovagok küzdenek a piruló alma kegyeiért, a tekintélyes süteményes boltjában még a királyok is illendően viselkednek, több vidám ötlet is szerepel a tarka oldalakon. És mégis, valahogy ezek nem olyan versek, amiket szívesen olvasnék minden este a lányoknak, nem azért, mert rosszak lennének, csak hiányzik belőlük valami. Valami... izé... poézis és anatómia is van a kifejezésben, ha jól emlékszem. Szóval az a bizonyos szikra.

Ennek ellenére az összbenyomás kellemes, az illusztrációk sokat dobnak a könyv egészén, de nem gondolom, hogy nálunk a rongyosra olvasott kötetek közé kerülne.

Napszerész

A napszerész napot javít,
Hétfőt, keddet, pénteket,
Szárítja az esős napot,
Homályosít fényeset,
Ötletet ad szabadnapnak,
Boldogságot a névnapnak,
Gyertyát fényez ünnepeknek,
Jókedvet ad a rémesnek,
Ha a napod nem egész,
Kitölti a napszerész.
Lapos napot gömbölyít,
Üres percet tömörít,
Sorba rakja az órákat,
Huszonnégyet és nem százat,
Ezüst hajnalt aranyoz,
Piros alkonyt maszatoz,
Ha elromlott a napod,
Jobb lesz, mint a tegnapod,
Ha a napos napszerészhez
Javításra beadod!

2014. június 11., szerda

Vincent Cuvellier: Emil láthatatlan; Emil denevért szeretne

Minap egy könyvesboltban jártam, és meglepve láttam, hogy Lizának testvére született. Illetve már volt is, mert ránézésre egyidősek lehetnek: Vincent Cuvellier könyveinek főhőse, Emil egyes szám első személyben, mi több, rímekben mondja el, hogyan is látja a világot élénk fantáziájával és totálisan szubjektív látásmódjával.

Egy nap például úgy dönt: láthatatlanná válik, aminek számos előnye van, például nem kell megennie az ebédre készült rakott zöldséget. De az anyukája így is meglátja (talán ufó?), jön hát a logikus megoldás: a ruhák láthatók, ergo le kell vetni őket. Jó, hogy pont most jött át a szomszéd kislány, így legalább ő sem veszi észre, akkor sem, ha mellé ül a kanapén. Vagy mégis?

A választ csak vizuális úton kapjuk meg, hiszen itt is a szöveg és kép szerves egységére épülő „picture bookról” van szó. A kisfiú és Liza hasonlatosságát Ronan Badel rajzai teszik teljessé. Egy újabb figura Goscinny Kis Nicolas-jának árnyékából, aki, úgy látszik, a mai napig meghatározza a francia gyermekkönyv-illusztrálás egyik vonulatát. Noha a képi megfogalmazások is szellemesek (lásd az edényfogó kesztyűn szelídített denevért), a sosem mosolygó, legfeljebb groteszk vigyort villantó mufurc nem hozza meg a kedvemet a vele való következő találkozásra. Más szóval: hiába jók a rajzok, ha egyszer nem rokonszenvesek.

A könyv borítóján - sajátos módon az alkotók neve fölött, nagyobb betűmérettel is kiemelve - feltüntetik a fordító, Lackfi János nevét is. (Aki tehát felnőtt Varró Dánielhez. Ennyiben.) A szöveg stílusa teljes összhangban áll a történettel és a képekkel: Kistesók, szóval az van/hogy Emil ma láthatatlan, és így tovább, csak lazán, nagyfiúsan. A denevéres részben van azért egy telitalálat: egész nap csak fejen állni,/ultrahangon ordibálni...

Persze lehet, hogy nem a könyvvel, hanem velem van a baj. Ha fiam lenne, talán tetszene is - hiszen nagy rajongója vagyok az extrovertált Kázmérnak és laza Huba barátjának, bár ők nem gyerekmese kategóriában indulnak. Így azonban nem értékelem igazán ezeket az irodalmi babérokra törő történeteket, amelyeken, ha egy ismerősöm mesélné a saját kisfiáról, valószínűleg jót nevetnék.

2014. június 3., kedd

Jill Tomlinson: A cica, aki haza akart menni

Egy macska számára meglehetősen kellemetlen dolog, ha több kilométernyi víztömeg választja el az otthonától. Hát még ha az új helyen más nyelvet is beszélnek, és senki, de senki nem érti meg a nyávogását.

Szuzi nem tudta, hol van Anglia, de azt tudta, hogy nem akar odamenni. Franciaországban akar maradni, a saját kis halászfalujában, a fiúkkal.
– Sémmmoááá! – úgy hangzott, mintha nyávogna. Pedig igazából azt mondta, chez-moi. Ez pedig franciául azt jelenti: haza akarok menni.

A könyv egyesíti magában a siker receptjének több elemét: a főszereplő az emberek világában boldogulni próbáló, igazán szerethető állat, a szüzsé az utazás, illetve a tenger izgalmas világa körül forog, a cica hazajutás iránti erőfeszítései pedig fokozatosan visznek egyre közelebb és közelebb a francia partokhoz és a szerencsés végkifejlethez. Az egyszerű, de kiválóan kidolgozott alapötletet a történtek macskaszemszögű ábrázolása és a finom humor teszi kiváló olvasmánnyá.

Érdekes, hogy a sorozat másik két kötete, A bagoly, aki félt a sötétben, és A pingvin, aki mindenre kíváncsi volt, nem hagyott mély nyomokat bennünk, ezeknél a történeteknél Jill Tomlinson nem tudta elkapni a cicás mesét jellemző lendületet (a közelmúltban kiadott gorillás történetet még nem olvastam, de a sorozat kötetei folyamatosan jelennek meg magyarul).

A könyv képanyagát Anna Laura Cantone készítette, az olasz illusztrátor harmonikus színválasztása és sokszoros körvonalai ellensúlyozzák a figurák kissé groteszk külsejét – amelyek engem általában Marabu rajzaira emlékeztetnek. De ez a szatirikus képalkotás rám inkább frissítőleg hat a számítógéppel készített vagy szerkesztett könyvillusztrációk időnként ellaposodó, egységesen bájos alakjai után.

Bár rózsaszín borítója a „lányos olvasmányok” sorsára predesztinálja a könyvet, Szuzi változatos kalandjai a különféle vízi járművekkel mindenképpen ajánlható olvasmánnyá teszik fiúk számára is.

2014. április 9., szerda

Lackfi János - J. Kovács Judit: Százérintő

Lackfi János versei felé tettem már egy-két tétova lépést, de soha nem tudtak lenyűgözni, a meséi sem fogtak meg igazán, leginkább még az ötletes Apám kakasa az, amit érdemesnek tartok az újraolvasásra – de most találtam egy kötetet, amely némiképp belopta magát a szívembe.

A Százérintő az ölbeli játékok hagyományára épít, társszerzője, J. Kovács Judit az immár három kötetesre bővült Kerekítő-sorozat megalkotója. Az egyes versekhez/mondókákhoz tehát vélhetően ő írta a használati útmutatókat, vagyis a szakszerű kerekítési utasításokat – amelyek, akárcsak a népi mondókák esetében, nekem néha túlságosan is egzaktak.

Fejbirizgálós

Falevelek úsznak a levegőben,
csikizik a kertet libegősen.
Öregek a körték, lepotyognak,
süni-süni fűben szimatolgat.

A kerekítésmodernizálási kísérletek (Mobilos, Liftezős) mellett szerepel néhány igen találó mondóka is, az öltöztetést vagy az utolsó falatok eltüntetését megkönnyítő rímek frappánsak, Agócs Írisz rajzai pedig a tőle megszokott vonalvezetéssel, oldalpáronként más árnyalatban kerítik a  versikéket. Összességében kellemes benyomást keltő, néhány maradandó alkotást is tartalmazó könyv ez, amely sikerrel lovagolja meg a lelkifurdalással és fantáziaválsággal küzdő kortárs anyák igényét az ölbeli játékokra és mondókákra.

Ujjmajszolós

Egy kifli,
egy virsli,
egy kifli,
egy virsli,
meg egy rúd szalámi,
meg fogjuk zabálni,
hamm, nyamm, nyamm!

2014. március 28., péntek

Melanie Gerth: Tíz kicsi katicabogár

Ez a könyv is azok közé tartozott, amelyeket először végiglapozva borzalommal kiejtettem a kezemből, majd a benne foglalt egyszerű, de nagyszerű ötlet miatt végül mégis megvásároltam. És mint kiderült, jól tettem.

Borzadozásom oka jelen esetben a kötet színvilága volt, a pszichedelikus képek mintha egy beszívott óvodás fejéből pattantak volna ki, aki egy jól sikerült trip során haluzott tíz katicát. De végül valahogy mégis meggyőzött a tobzódó színek harmóniája, és ami végleg levett a lábamról: a történetben (már ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről) sorban hazatérő kis műanyag bogarak kidomborodnak a lapok felszínéből, megtapogathatók, végigsimogathatók – valahogy úgy vagyok velük, mint Amélie Poulain a zsák lencsével, amelybe annyira szereti belemélyeszteni a  kezét.

És az ötlet bevált, mindkét lány előszeretettel nyomogatja-simogatja a színes bogarakat, Kriszti elragadtatva sorolja fel a hazajutni segítő jótét lélek állatokat, Kati pedig a számképeket gyakorolja (– Látod, Kriszti? Ez itt egy nyolcas! – Nolcas? – Igen, ügyes vagy! Nézd, Anyu, Kriszti már ismeri a nyolcast is!). Ráadásul az egyszerű szöveg miatt négy méterről, teregetés közben is olvasható a könyv, bár meg kell valljam, én is szívesen futtatom végig az ujjamat a katicasor felületén.

2014. március 19., szerda

Búth Emília: Szakálla volt kender


A lakótelepen, egy lapostetős ház, a legszürkébb háromemeletes földszintjén, élt egy szegény asszony, Baja-tenger Mérge-sok, akinek se kutyája, se macskája, se egy inci-finci egere, se egy szentjánosbogara, de még egy vacak mobiltelefonja sem volt. Nem volt, akit felhívjon, nem volt, aki rápittyegjen, sms-t küldjön neki. Nem szeretett senkit. Őt sem szerette senki. Baja-tenger Mérge-sok, ahogy a mosolya-nincs cérnaszájú, ráncos homlokú asszonyt a környékbeliek nevezték, görbén nézett minden gazdás és gazdátlan négylábúra.

Már régóta vártam erre a kötetre, amióta csak olvastam a Szitakötő folyóiratban néhányat a benne szereplő történetek közül. És most boldogan olvasom újra és újra az oldalakat, egyre jobban magával ragad, magába szippant ez a sajátos, mégis otthonos mesevilág.

Búth Emília meséit ugyanaz a nyelvi játékosság hatja át, mint a verseit. A hétköznapibb nevekkel ékeskedő szereplők – amilyen Palástya, Pamut vagy Csizmarek – mellé felsorakozik Tetrisz és Enter király is, és a történetek klasszikus mesei elemei közé ugyanilyen könnyedséggel illeszkedik egy-egy mobillal készülő fénykép vagy internetes keresés. A hagyományos mesék archetipikus elemei, a három kívánságot teljesítő aranyhal, a segítő állatok ajándékai, vagy éppen az egymás előfeltételeiként teljesítendő feladatok is felbukkannak a lazán összefüggő történetekben.

GPS, szobainas és hétmérföldes csizma, lakópark, pruszlik és vízitündér, a tegnap, a ma és az örök mese világa kavarog a lapokon, ahogy kavarognak Pap Kata illusztrációin a vonalak – madár röpte, szoknyaperdülés, fodrozódó víz, bodorodó szakáll. Az öt párhuzamos, mint a megelevenedett kotta, vagy mint az öt ujjunk nyoma a homokban, vezeti a néző tekintetét. Az ég- és földszínekből építkező képek egy része különleges nézőpontjával vagy képkivágásával hívja fel magára a figyelmet, a hullámvonalak széles ívét néhol apró csipkefodrok ellensúlyozzák.

És ugyanígy, a mesék fő sodorvonalát is hasonlatvirágok, metaforacsipkék díszítik, a történetek pókhálófinom szálain a szereplők át- meg átjárnak egymáshoz, vendégeskednek, felbukkannak és újra eltűnnek. Épp csak annyira, hogy mire a könyv végére érünk, kedves ismerősként üdvözölhessük mindannyiukat. Mert ez a világ ismerős valahonnan: nem is a személyek, nem is a helyszínek, de a hangulat engem egyértelműen Lázár Ervin meséire emlékeztet.

És hogy lesz-e vajon a magányos öregasszonyból, özv. Kovács Jánosnéból Margit néni, Arca-kedves Szíve-jó? Lesz bizony. Segítenek rajta, ahogyan az összes többi mesében is, a kedvesség, a jóság, az önzetlen szeretet csodatevő hatalmával – ahogyan ez minden rendes mesében szokás. És amikor elolvassa őket az ember, visszanyeri a hitét, hogy ez a valóságban is így van.

Még nem tudom, öt évesen Kati mennyire fogja majd a mesék összes finomságát, de a testvéri szeretet átoktörő varázserejéről szóló A fülönfüggőt okvetlenül elolvasom neki.