2014. június 29., vasárnap

Gerald Durrell: Léghajóval a világ körül; Léghajóval a dinoszauruszok földjén

Amióta Katalin természettudományos érdeklődése a tetőfokára hágott, lázasan kutatok normális állatos könyvek után. A kínálat széles, és elkeserítő. Akad néhány jól szerkesztett és szép kivitelű kötet, de ezek zömmel olyanok, amelyeket nagyobb korosztálynak szántak. A kisebbeknek való sorozatok pedig szinte mind ugyanazokat a témákat járják körül. Az olyan állatos könyv azonban, amely egyszerre informatív és olvasmányos is, ritka, mint a reznek Magyarországon.

De akad ilyen: a felnőtt magyar olvasóközönség is ismeri és kedveli Gerald Durrell könyveit, aki egyszerre szakértő zoológus és jó tollú író, és aki több műfajban is maradandót alkotott - ő jegyzi például az általam valaha olvasott leghátborzongatóbb thrillert, A tükör címen. Két legsikerültebb gyerekkönyvét éppen most adták ki újra magyarul, de én még a saját elnyűtt példányaimból olvasok az elragadtatással hallgató Katinak.

Mert hát ki ne olvasna elragadtatással egy föld körüli utazásról, ráadásul léghajóval, amely olyan, mint egy repülő ökoház, és a közben átélt izgalmas és mulatságos kalandokról, amelyek főszereplői gyerekek és állatok. Utóbbiak épp annyira antropomorfizáltak, amennyire ez a történetszövéshez szükséges, de természetrajzilag is hiteles válaszokat adnak a három ifjú felfedező kérdéseire. Emma ikeröccseivel, Ivánnal és Konráddal együtt kíséri el nagybátyjukat, Gerry bácsit az expedícióra. Durrell a tőle megszokott vidám öniróniával jellemzi saját figuráját, és nem maradnak el a jóízű étkezések érzékletes leírásai sem.

A második kötet, ha lehet, még tovább fokozza az izgalmakat: az utazás nemcsak térben, de időben is zajlik, és az ősi korok veszélyei mellett modern bűnözőkkel is meggyűlik a felfedezők baja. A dinoszauruszok megmentésére szervezett úton megjárják az őshüllők mindhárom földtörténeti korát, és még egy lövés is eldördül a drámai csúcsponton, de nem is annyira ez, mint inkább a lassan kibontakozó cselekmény és a fejezetek hossza miatt való ez a könyv inkább a már önállóan olvasó kisiskolás korosztálynak.

Katira ennek ellenére legalább akkora hatással van főleg az első kötet, mint annak idején rám, és nekem is öröm felfrissíteni az emlékeimet. Graham Percy gazdag illusztrációi pedig méltó körítést biztosítanak a történeteknek: az állatok rajzai és a dinoszauruszok rekonstrukciói nagyszerűen kísérik a szöveget, kedvenceim azonban az expedíció vezetőjének remekbe szabott portréi. Aki ilyen lelkesedéssel tud írni állatokról, ételekről, és ilyen megbocsátó szeretettel önmagáról, az rossz író nem lehet, és csak sajnálni tudom, hogy Gerry bácsi huncut szeme most már valóban úgy ragyog, mint a csillagok a fejünk felett.

2014. június 20., péntek

Szabó Era: Csokitánc

Szabó Era gyerekverseiben és Kállai Nagy Kriszta rajzaiban minden megvan, ami gyereket és felnőttet egyaránt gyönyörködtet: játékosság, humor és derű, lágy formák, harmonikus színek és finom dallamok...” Egy ilyen ajánló olvastán az ember természetesen azonnal belelapoz egy könyvbe.

Az oldalak valóban csodálatosan színpompásak, némelyik a verssel párosulva igazi összművészeti alkotás, mint a Holnemvolt, aki csigavonalban szedve téved el a mesében, nagyon dekoratív az egész kötet. A versek pedig, nos, valóban derűsek, kedves, mesevilágbeli lények kukucskálnak ki belőlük – gyümölcslovagok küzdenek a piruló alma kegyeiért, a tekintélyes süteményes boltjában még a királyok is illendően viselkednek, több vidám ötlet is szerepel a tarka oldalakon. És mégis, valahogy ezek nem olyan versek, amiket szívesen olvasnék minden este a lányoknak, nem azért, mert rosszak lennének, csak hiányzik belőlük valami. Valami... izé... poézis és anatómia is van a kifejezésben, ha jól emlékszem. Szóval az a bizonyos szikra.

Ennek ellenére az összbenyomás kellemes, az illusztrációk sokat dobnak a könyv egészén, de nem gondolom, hogy nálunk a rongyosra olvasott kötetek közé kerülne.

Napszerész

A napszerész napot javít,
Hétfőt, keddet, pénteket,
Szárítja az esős napot,
Homályosít fényeset,
Ötletet ad szabadnapnak,
Boldogságot a névnapnak,
Gyertyát fényez ünnepeknek,
Jókedvet ad a rémesnek,
Ha a napod nem egész,
Kitölti a napszerész.
Lapos napot gömbölyít,
Üres percet tömörít,
Sorba rakja az órákat,
Huszonnégyet és nem százat,
Ezüst hajnalt aranyoz,
Piros alkonyt maszatoz,
Ha elromlott a napod,
Jobb lesz, mint a tegnapod,
Ha a napos napszerészhez
Javításra beadod!

2014. június 11., szerda

Vincent Cuvellier: Emil láthatatlan; Emil denevért szeretne

Minap egy könyvesboltban jártam, és meglepve láttam, hogy Lizának testvére született. Illetve már volt is, mert ránézésre egyidősek lehetnek: Vincent Cuvellier könyveinek főhőse, Emil egyes szám első személyben, mi több, rímekben mondja el, hogyan is látja a világot élénk fantáziájával és totálisan szubjektív látásmódjával.

Egy nap például úgy dönt: láthatatlanná válik, aminek számos előnye van, például nem kell megennie az ebédre készült rakott zöldséget. De az anyukája így is meglátja (talán ufó?), jön hát a logikus megoldás: a ruhák láthatók, ergo le kell vetni őket. Jó, hogy pont most jött át a szomszéd kislány, így legalább ő sem veszi észre, akkor sem, ha mellé ül a kanapén. Vagy mégis?

A választ csak vizuális úton kapjuk meg, hiszen itt is a szöveg és kép szerves egységére épülő „picture bookról” van szó. A kisfiú és Liza hasonlatosságát Ronan Badel rajzai teszik teljessé. Egy újabb figura Goscinny Kis Nicolas-jának árnyékából, aki, úgy látszik, a mai napig meghatározza a francia gyermekkönyv-illusztrálás egyik vonulatát. Noha a képi megfogalmazások is szellemesek (lásd az edényfogó kesztyűn szelídített denevért), a sosem mosolygó, legfeljebb groteszk vigyort villantó mufurc nem hozza meg a kedvemet a vele való következő találkozásra. Más szóval: hiába jók a rajzok, ha egyszer nem rokonszenvesek.

A könyv borítóján - sajátos módon az alkotók neve fölött, nagyobb betűmérettel is kiemelve - feltüntetik a fordító, Lackfi János nevét is. (Aki tehát felnőtt Varró Dánielhez. Ennyiben.) A szöveg stílusa teljes összhangban áll a történettel és a képekkel: Kistesók, szóval az van/hogy Emil ma láthatatlan, és így tovább, csak lazán, nagyfiúsan. A denevéres részben van azért egy telitalálat: egész nap csak fejen állni,/ultrahangon ordibálni...

Persze lehet, hogy nem a könyvvel, hanem velem van a baj. Ha fiam lenne, talán tetszene is - hiszen nagy rajongója vagyok az extrovertált Kázmérnak és laza Huba barátjának, bár ők nem gyerekmese kategóriában indulnak. Így azonban nem értékelem igazán ezeket az irodalmi babérokra törő történeteket, amelyeken, ha egy ismerősöm mesélné a saját kisfiáról, valószínűleg jót nevetnék.

2014. június 3., kedd

Jill Tomlinson: A cica, aki haza akart menni

Egy macska számára meglehetősen kellemetlen dolog, ha több kilométernyi víztömeg választja el az otthonától. Hát még ha az új helyen más nyelvet is beszélnek, és senki, de senki nem érti meg a nyávogását.

Szuzi nem tudta, hol van Anglia, de azt tudta, hogy nem akar odamenni. Franciaországban akar maradni, a saját kis halászfalujában, a fiúkkal.
– Sémmmoááá! – úgy hangzott, mintha nyávogna. Pedig igazából azt mondta, chez-moi. Ez pedig franciául azt jelenti: haza akarok menni.

A könyv egyesíti magában a siker receptjének több elemét: a főszereplő az emberek világában boldogulni próbáló, igazán szerethető állat, a szüzsé az utazás, illetve a tenger izgalmas világa körül forog, a cica hazajutás iránti erőfeszítései pedig fokozatosan visznek egyre közelebb és közelebb a francia partokhoz és a szerencsés végkifejlethez. Az egyszerű, de kiválóan kidolgozott alapötletet a történtek macskaszemszögű ábrázolása és a finom humor teszi kiváló olvasmánnyá.

Érdekes, hogy a sorozat másik két kötete, A bagoly, aki félt a sötétben, és A pingvin, aki mindenre kíváncsi volt, nem hagyott mély nyomokat bennünk, ezeknél a történeteknél Jill Tomlinson nem tudta elkapni a cicás mesét jellemző lendületet (a közelmúltban kiadott gorillás történetet még nem olvastam, de a sorozat kötetei folyamatosan jelennek meg magyarul).

A könyv képanyagát Anna Laura Cantone készítette, az olasz illusztrátor harmonikus színválasztása és sokszoros körvonalai ellensúlyozzák a figurák kissé groteszk külsejét – amelyek engem általában Marabu rajzaira emlékeztetnek. De ez a szatirikus képalkotás rám inkább frissítőleg hat a számítógéppel készített vagy szerkesztett könyvillusztrációk időnként ellaposodó, egységesen bájos alakjai után.

Bár rózsaszín borítója a „lányos olvasmányok” sorsára predesztinálja a könyvet, Szuzi változatos kalandjai a különféle vízi járművekkel mindenképpen ajánlható olvasmánnyá teszik fiúk számára is.