2015. december 30., szerda

Lucy és Stephen Hawking: George és az Univerzum sorozat

 Micsoda szerencse, hogy még rám is gyerekkönyvek várnak a fa alatt - idén például George legújabb, magyarul kiadott kalandja. Hogy kicsoda George? Ezt biztosan kevesen tudják, annál többen ismerik kalandjainak egyik megíróját: Stephen Hawking neve valószínűleg annak is mond valamit, aki a középiskolai fizikaórákat zömmel félálomban töltötte.

A mi tanárunk annak idején mindenfélével megpróbálta felkelteni érdeklődésünket, de mindannyian jobban szerettük, ha gitározott. Az a nyelv legalább számunkra is érthető volt. Hawkingról is tőle hallottam először, de hiába olvastam el Az idő rövid történetét, csak pár évvel később, újraolvasva értettem meg a lényeget. Na igen, ha akkor már ott lett volna George... De az ő színre lépéséhez szükség volt a nagyszerű fizikus lányára, Lucy Hawkingra is, aki vélhetően a kerettörténetért felelős: a biogazdálkodó szülők fia, George egy nap megismerkedik a szomszédjukban lakó kislánnyal, és annak matematikus apukájával, aki egy szuperszámítógép segítségével barangol az űrben, és megfigyeléseket végez. És hogy mi mindenre jutnak együtt? Nos, utánam, Olvasó!

Az izgalmas, jól megírt történet kiválóan keretezi a tudományos tényeket, amelyeket külön összefoglaló oldalak tárnak az érdeklődő olvasók elé. Ez az amerikai stílusú ismeretterjesztés nekem általában nem igazán tetszik (például a Varázslatos iskolabusz című sorozat sem tudta belopni magát a szívembe, dacára egy tízévesforma kisfiú lelkes ajánlásának a könyvtárban), de eddig mindhárom kötet olyan kiváló arányérzékkel adagolta az őrült tudósok konspirációját, a váratlan csillagközi élményeket, az iskolai és a tudományos élet eseményeit, mi több, némi összeesküvés-elméletet is, hogy még ezt is elnézem neki.

A fordítás is rendben volna, alapos szakmai lektorálással, ha épp kedvenc áthallásaim nem sikkadnának el (legalábbis a második két kötet esetében, ezek Marczali Ferenc munkái, míg az elsőt Mezei Gábor magyarította): a "vendéglő a világ végén" csak étterem lett, Kipling magányosan sétáló macskája sem élte túl a fordítást (akinek minden hely egyforma), illetve a "végtelenbe és tovább" jelmondat sem maradt egyben - pedig nagyon tetszik, ahogyan egy ilyen, tudományos megközelítést pártoló könyvbe beleférnek a sci-fi idézetek. No persze. Hiszen közelebbről nézve sci-fi ez is. Mese. Kozmikus habbal.

Az illusztrációk kellemesek, a Hubble űrteleszkóptól és a NASA más forrásaiból származó varázslatos fotók pedig nagy kedvet csinálnak a világűrrel való közelebbi megismerkedéshez. Még szerencse, hogy már megjelent a negyedik kötet is - igaz, még csak angolul. Legalább lesz mit kérnem a következő Karácsonyra is.

2015. december 17., csütörtök

Margo Sorenson: Ambróz és a hercegnő

Ez a könyv Krisztire vár majd idén a karácsonyfa alatt, akinek hercegnők iránti rajongása töretlen. Ha már véletlenül létezik egy ilyen karácsonyi vonatkozású történet, amelyet az egyik legfinomabb nőalakokat rajzoló magyar gyermekkönyv-illusztrátor képei díszítenek, hát okvetlenül be kell emelnem a repertoárba, főleg most, hogy a Grimm-mesék már a könyökömön jönnek ki, a Disney-hercegnők pedig nem elsősorban látványviláguk, hanem sokkal inkább a könyv formában kiadott történetek bárgyú szövege miatt tiltólistásak.

No, azért ez a kötet sem szofisztikált cselekményével tűnik fel - a hercegnő bánatos, és a templom egere - mármint az egyik közülük - felteszi magában, hogy megkeresi, mi okozna neki örömöt. Rövid, de kedves történet arról, hogy a legkisebbek is tudnak segíteni, ha odafigyelnek a másik igényeire, és hogy milyen elkeserítő, ha valakinek nincs semmilyen feladata az életben. Utóbbit azért szerencsére nem mondja ki szó szerint a szöveg, hagy némi gondolkodni- és megbeszélnivalót is, a kicsi főhős szemszöge pedig vonzó lehet a kicsi olvasók számára, könnyebben beleélhetik magukat a történetbe.

Szegedi Katalin illusztrációi érzékenyen követik a mesét, a kisegérben megszülető felismerés és a kirakójáték összeálló darabjai közötti képi párhuzam pedig igazán találó. Már csak arra lennék kíváncsi, vajon kiadják-e valaha is magyarul az írónő másik Ambróz-történetét, amelyből megtudhatnám, hogyan mozdíthatja előre egy olyan aprócska valaki, mint egy kisegér, egy katedrális építését.

2015. december 6., vasárnap

Turbuly Lilla: Talált szív

Karácsonyodik, ahogy Kati mondta egykoron, ideje hát elővenni néhány karácsonyi történetet, olvasmányainkban is átélni a várakozást - az egyik ilyen kötelező adventi könyv nálunk Turbuly Lilla meséje.

Az eseményeket Pepe, egy nagycsoportos óvodás meséli, és a szerző remekül eltalálja a szemszöget, amelyből kisfiú szemléli az eseményeket: a felnőttek számára másodlagos részleteket, az eltökélt leltárazást például a jobb és bal nadrágzseb pontos tartalmáról, vagy éppen a gyermeki logikát, amelyet Janikovszky Évát idéző humorral mutat be.

Azt mondta, hogy az ő varrónője messze lakik, egy másik városban, és nem is néni, hanem bácsi, ezért szabónak hívják, de ez nem a vezetékneve, hanem a foglalkozása, ezért kisbetűvel írjuk, ezt jól jegyezzem meg. Mondtam neki, hogy én sehogy sem írom, mert csak jövőre leszek iskolás, és még egyáltalán nem tudok írni, de azért a kedvéért megjegyzem.

A történet maga pedig egy kedves és cseppet sem erőltetett történet a talált szív gazdája utáni nyomozásról, melynek során mindenki kicsit jobb kedvre derül, és a nagyjából reális, összefüggéseiben mégis meseszerű történések - különösen Pepe önálló akciói - azonnal beindítják a kalandvágyóbb óvodások képzeletét.

Két napot kellett várnom a megfelelő alkalomra, és még arra is szükség volt, hogy Katát beavassam a tervembe, vele ugyanis leengednek a játszótérre.
-Jólvanakkor... Kataszívem... nagyonvigyázz...  szemedrajta... temegfogadj... - mondta anyukám, és újra belemerült a munkába, a számítógépet nyomogatta ugyanis, pedig állítólag könyvelt.

A kötetet egyébként Krisztina is régóta szereti, ami valószínűleg nagyban köszönhető Horváth Ildi hatalmas színes oldalainak is. A szürrealitásba hajlóan tántorgó ajtókat, a dülöngélő perspektívát mintha a mese lendülete sodorná magával, de az izgalmas vonalvezetést kellően ellensúlyozza a színek nyugodt harmóniája.

Egy kicsi szív piros filcből. Kézreálló, zsebbe való, és a mágikus gondolkodású gyerekeknek tökéletes szimbólum a barátság, az egymásra figyelés, régi és új kapcsolatok ápolása számára. Hiszen ha valaki csak úgy elveszíti a szívét, az nagy baj, ugye? És valóban mindent meg kell tenni azért, hogy visszakapja. Bár így gondolkodnának felnőtt fejjel is.

2015. szeptember 16., szerda

Olvasólétra sorozat

Minekutána Katalin megkezdte ismerkedését a betűk varázslatos világával, lelkesen vetettem magam a keresgélésbe: milyen önállóan olvasható könyveket adhatok majd tavasszal leányom kezébe. (Megjegyzem, az én első ilyen könyvem a Riki-Tiki-Tévi volt, egy csodálatos délután alatt kiolvastam, az élmény teljesen magával ragadott, és azóta nincs megállás.)

Nos, a jó bibliofil szülő körülnéz az olvasóvá nevelésre szánt könyvek piacán – és visszaretten. Pedig akadnak ilyen könyvek szép számmal, itt van mindjárt a korosztályos bontásban kapható Olvasólétra sorozat, lássuk, mi vele a probléma.

A kötetek gondosan célozzák a négy korcsoportba sorolt célközönség feltételezett érdeklődési területeit: a kisebbek még olvashatnak néhány állatmesét, a nagyobbak már nyári, iskolai vagy a sportpályán szerzett élmények, illetve rejtélyes és „nyomozós” történetek között válogathatnak. És már itt érzem a problémát: miért kell kizárni a meséket, a fantáziát az első olvasmányok köréből? Miért kell erőltetetten, gombhoz a kabátot módra kreált történetekkel etetni a kiváló képzelőerővel megadott gyerekeket?

Ilyenkor magam elé képzelem a jó mesterembert, akinek a korosztályonként előírt kép-szöveg arány gondos megtervezése után kiadták a feladatot, és most izzadt homlokát törölgetve gyötri ki egyik mondatot a másik után a billentyűzetből (Erwin Moser pennája tintakönnyekre fakad), ez az, ez elég pónis, meg elég focis, mi is történik egy focipályán? Hol legyen a bonyodalom? És az a fura görög szó, jaj, mi is az... igen, a katarzis! Az kell bele! De milyen katarzis lehetséges egy lovardában? És a tanulság? Jaj, az sem hiányozhat, különben nem valósul meg a nevelő szándék.

Röviden: a történetek egy része egyszerűen nem szól semmiről. Amelyik pedig némiképp tartalmas, a szerzők és fordítók annál is ügyeltek, nehogy megerőltessék a gyerekek felfogóképességét. Összetett mondat hét éves kor alatt kerülendő! De a legnagyobb probléma a sorozattal nem ez. Hiszen én a saját, mindennapos olvasáshoz szokott lányaimból indulok ki, más gyerekek számára talán elegendő, hogy az uszodában zajló események izgalmas végkifejletéig küzdik el magukat a szövegben.

Az igazi gond a helyesírással van. Megengedhetetlennek tartom ugyanis, hogy egy, a betűkkel éppen ismerkedő korosztálynak szánt könyvben elgépelések, helyesírási hibák, illetve helytelenül egyeztetett mondatok szerepeljenek - ez utóbbi különösen megakasztja az olvasást, és meglehetősen elbizonytalanítja a jövőbeni olvasót.

A sorozat szerencsére hozzáférhető a könyvtárban, így ha Katinak mégis kedve támad elolvasni egy-két kötetet, előtte a lehetőség. Tőlem viszont inkább más könyveket kap majd, ha elérkezik a várva várt pillanat.

2015. augusztus 28., péntek

Jeney Zoltán: Rév Fülöp-trilógia

A balatoni nyaralásokkal kapcsolatban gyakran találkozni szélsőséges nézetekkel. Van, aki minden nyáron legalább egy hetet eltölt valamelyik partján, és van, aki nem is érti az egész felhajtást, sőt, köszöni, de nem kér belőle. Én az első táborhoz tartozom, azt hiszem, nem volt olyan év az életemben, hogy ne lettem volna a Balatonnál: benne, rajta, mellette, de mindenképpen a Tó társaságában.

Ez a Tó a középpontja Balatónia országának is, ahol Rév Fülöp, a lovaglegény kalandjai játszódnak. És nem is akármilyen kalandok: noha a bőven merítenek népmesei motívumokból is, a történet még a legmodernebb olvasók akcióéhségét is kielégíti, a gyorsan pergő események tálalása közben az író kimeríthetetlen fantáziával ontja az újabb és újabb figurákat (kedvencem a nyelvismeretével hencegő gyékény), bonyodalmakat, próbákat és varázslatokat. Az egyszerű falusi kisfiú, Rév Fülöp pedig kalandról kalandra, lépésről lépésre lesz anyukája kicsi Fülöpéből a királyság egyre fontosabb embere. A három kötet nagyon finoman adagolja az egyes történeteken belül is, de egymáshoz képest is a fejlődés lépéseit: az elsőben Fülöp még folyton hazavágyik, a másodikban inkább csak saját kicsisége és gyermeksége zavarja, míg a harmadik részben már határozott lépéseket tesz a felnőtté válás útján.

És nemcsak a kalandok, vagy a mesevilág sokféle varázslatos lénye és különös népe teszi csodálatossá ezeket a könyveket, hanem az is, hogy mindhárom kötet színtiszta irodalom. A „hagyományos” szójátékokkal is alaposan fűszerezett szövegben rengeteg az olyan játék a szavakkal, amilyen például a mesebeli népek mesebeli nyelve. A miabigyói vagy az óbalatóniai nyelv (utóbbihoz, mint minden jó mitológiateremtő, Jeney Zoltán is szószedetet mellékel a kötet végén), vagy éppen Hisz Vang, a remete kényszeres válaszai amellett, hogy alaposan lekötik az olvasó figyelmét, nagyon fel is dobják a történetet. Na és persze a versbetétek, amelyek időről időre megakasztják a szöveget, és változatos formáikkal megvillantják az író tehetségét a líra műfajában is.

A szöveg különleges ízét tovább fokozza a Balaton-környéki földrajzi nevek átültetése, köznevesítése: a főurakat például szobakajárok szolgálják ki, a halászok gyakorta fognak bézsenyt, és mi más lenne Fülöp kedvenc eledele, mint a tördemic. Persze a szereplők neve is mind visszakereshető a Tó térképét böngészve, már ezzel a játékkal el lehet tölteni egy fél délelőttöt - és még a környéket jól ismerők számára is rejtegethet újdonságokat egy-két névválasztás.

És az intertextusok. Megannyi mazsola a lovagregény kuglófjában. A Biblia, Vogelweide és Shakespeare, Kölcsei, Arany és Thomas Mann, Radnóti, Weöres és Rejtő – és még sokan mások, gondolom, akiket én sem vettem (még) észre (lásd: Gyula vitéz télen-nyáron). Összetéveszthetetlen félmondatok, szókapcsolatok szikrái pattannak egy pillanatra, csodálatosan emelve a szöveg amúgy sem elhanyagolható fényét.

A rajzokat jegyző Haránt Artúr (kíváncsi lennék, vajon hány olyan embernek mutatkozott be életében, aki nem kérdezett azonnal vissza: ez tényleg az igazi neve?) képregényrajzolói tapasztalatait is megvillantja a kódexillusztrációkat idéző lapokon. A képek körül kanyargó indamotívumokban rejtőző hagyományos állatfigurák közé néhány meghökkentő tárgyat is becsempész, képi sziporkákal válaszolva a szövegben rejlő sokféle humorra. A kötetek külseje is régi fóliánst idéz, és nagy örömömre kapcsolódik hozzájuk könyvjelző is – ritkaság a mai könyveknél.

A hátsó borítón szereplő besorolás szerint az első két kötet hét, a harmadik kilenc éves kortól ajánlott, ezért (különös tekintettel a kisebbik kritikus életkorára) néhány nyarat még várni fogunk az olvasással. A harmadik kötet befejezésében szerencsére közvetlen utalás olvasható a folytatásra – na és persze egy elvarratlan szerelmi szál is maradt benne –, de én már most is tűkön ülök, és nagyon remélem, hogy a szerzőben maradt még számos ötlet, amivel fenntartja az eddigi részekben nagyon is magasra tett mércét.

2015. július 14., kedd

Erwin Moser Musem, Gols

Az már azért igazán menő, ha egy meseírónak saját múzeuma van. Persze, Lázár Ervinnek is jutott egy emlékház Sárszentlőrincen, még szép. Erwin Moser azonban már életében múzeumot kapott – igaz, ennek szomorú apropója, hogy az író ALS-ben szenved, így az elmúlt évtizedben már csak felesége segítségével rendezte korábbi kéziratait, de életműve gyakorlatilag lezártnak tekinthető.

A Fertő-tó közelében fekvő városka, Gols főterén áll egy vénséges épület. Ha hinni lehet a zárókövön olvasható évszámnak, 1794-ben épült. Két szobájában és a füstöskonyhában rendezték be a Moser képeit, számos nyelvre lefordított köteteit, illetve néhány személyes tárgyát bemutató kiállítást. Az épület csodálatos hátteret biztosít a képekhez: az évszázados fagerendák, a vaspántos ajtók, a kormos kémény azt sugallja: a látogató maga is mesevilágba csöppent.

Szinte vártuk, hogy valamelyik ajtó mögül puha léptekkel előoson Borisz, a kandúr – már csak azért is, mert az egész épületben senki, de senki nem volt rajtunk kívül. Sehol egy szúrós tekintetű néni, aki árgus szemekkel lesné, hogy melyik kitett könyvbe lapozunk bele, vagy melyik ajtót nyitogatják a gyerekek. Az aprócska múzeum mindenki előtt nyitva áll, a belépőket kis tábla fogadja: Willkommen! És az intézmény üzemeltetői, úgy látszik, ezt komolyan is gondolják.


Az aprólékos, izgalmas és humoros meseillusztrációk mellett találunk néhány tollrajzot burgenlandi falvakról, illetve finom ecsetkezelésű akvarelleket a Fertő-tó fölött gomolygó felhőkről. Moser valahogy mindig ilyesmiket csinált: amit öröm nézni és élvezet olvasni. És hogy az írás a rajzolással egyenrangú alkotói folyamat volt a számára, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy meséit is mártogatós tollal írta, kicsit kusza, szálkás betűkkel. És persze – mint, gondolom, mindenről – erről is rögtön az eszébe jutott valami:

Eduard, der Tintenfisch,
hält mir meine Tinte frisch.
Hab immer Tinte blau und rein,
so oft ich tunk die Feder rein.
Mir macht das Reimefinden Spaß,
dank Eduard im Tintenfaß!


(Németül nem tudók kedvéért:
Eduárd, a kis polip
friss tintáról gondoskodik –
így tiszta kék az indigó,
pennának benne lenni jó.
Öröm a rím, ha vár reád
a kalamárisban Eduárd.)

2015. július 2., csütörtök

Vadadi Adrienn: Leszel a barátom?

Kati nem szeretett óvodába járni. Hiába voltak ott barátai, akikkel az óvodán kívül nagyon szívesen találkozik, játszik, beszélget még most is, de elég volt egy betegség miatt kihagyott hét, és máris elfutotta a szemét a könny, ha reggel elbúcsúztunk. Az utolsó évre új óvónőket kapott, és különösen egyikük végtelen kedvessége kicsit könnyített a helyzeten, de megszeretni sosem tudta az intézményt. Ha nem lett volna annak idején Ildi néni, akivel az első találkozásunktól kezdve őszinte rokonszenvet tápláltunk egymás iránt, valószínűleg én is utáltam volna az egészet (pedig én nem is aludtam bent). Azt hiszem, vannak ilyen gyerekek, akik egyszerűen óvodaképtelenek.

Ennek belátása azonban időbe telt, így az optimista anyuka bedőlt a Vadadi Adrienn könyvének hátulján olvasható szövegnek: „Akár most megy oviba a gyerekünk, akár ott tölti már a mindennapjait, ez a könyv neki és róla szól, és minden percébe bele tudja élni magát!”


Hát, nem mindenki tudja. Dacára a többé-kevésbé életszerű helyzeteknek, az egyszerűen megfogalmazott tanulságoknak és az egyes fejezetekben felmerülő nehézségek megnyugtató megoldásának (éljenek a mindentudó óvónők), egyikünk sem tudta magát beleélni a pozitivista óvodamesékbe. A 21. századi Pöttyös Panni problémái egyébként nagy vonalakban megegyeznek szocreál elődje gondjaival, mindössze a kistesó-traumát úszta meg.

A kötetnek már van folytatása is (Örökké óvodás maradok), de ezt – hiába a Pásztohy Panka rajzolta bájos gyermekek, hiába az ígért új izgalmak, és hiába lesz ősztől Kriszti is óvodás – inkább meghagyjuk más olvasóknak.

2015. június 30., kedd

Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika

Nagyon igazságos ember volt Östör király. Azt büntette, akit kellett, és azt jutalmazta, aki megérdemelte. De legeslegvilágosabban abból látszik, hogy milyen jó király volt, hogy dühösen soha nem parancsolt senkinek semmit.

Ahányszor ezeket a sorokat olvasom, mindig megfogadom, hogy megpróbálom követni a király bölcsességét. Sajnos, igen ritkán sikerül. És nem ez az egyetlen fontos tanítás az életről és egymáshoz való viszonyunkról Lázár Ervin talán legremekebb gyerekkönyvében. Hiszen mennyivel jobb lenne például, ha a notórius „rossz kisfiúhoz” úgy fordulna valaki, mint hőseink Ipiapacshoz, a hírhedett rablóhoz: megtanítanák játszani. Vagy az örökké megsértődő szomszédasszonyon próbálná ki valaki, amit Szegény Dzsoni Rézbányai Győzőn.

Hogy nehezen megvalósítható? Természetesen. De ha valaki ilyen meséken nevelkedik, talán megpróbálja néha beleélni magát például a „nagyon testvérek” helyzetébe, és egy kicsit szebbé teszi valakinek, valakiknek az életét.

– Ebben a mesében minden jóra fordult.
– Miért, baj?
– Dehogyis. Éppen az a jó benne… A valóságban is minden jóra fordul?
– A valóságban? Nem. Sajnos nem.
– Akkor ez egy nem igaz mese volt?
– Dehogynem. Azt jelenti, hogy mi mind a ketten nagyon-nagyon akarjuk, hogy a valóságban is jóra forduljon minden.
– Én is nagyon-nagyon akarom. Te mondtad, hogy nagyon-nagyon kell akarni. Akkor is, ha nem biztos, hogy sikerül.

A mese finomságainak megértését segítik az író és kislánya közötti beszélgetések, amelyek egyszersmind keretbe is foglalják a történetet. De a mese ettől még hamisítatlan tündérmese, csak éppen a hűség és a szeretet próbái mások, mint a népmesékben megszokott feladatok.

– Pénzt vagy életet! – mondta vérfagyasztó hangon.
– Jaj, istenem, kedves Ipiapacs, te hírhedett rabló – mondta Árnika, mert persze, rögtön tudta, kivel van dolga –, kegyelmezz, nincs nekem egy megveszekedett vasam se!
– De kacsád van – mondta Ipiapacs. – Akkor kacsát vagy életet!

A könyv új kiadásához Molnár Jacqueline készített illusztrációkat, de számomra elválaszthatatlanul hozzátartoznak a történethez Réber László fantasztikusan játékos rajzai. Ahogyan a boszorkány ökle és kinyújtott karja a fasor részévé válik, ahogyan Árnika hajfonataiba olvad a két oroszlán farkán a bojt, minden vonal folytatódhat valami egészen másban, és minden forma átalakulhat valami mássá.

Szegény Dzsoni és Árnika története gyakran van terítéken a nyári szünet olvasmányai között – legnagyobb örömömre, mert azok közé a könyvek közé tartozik, amelyekből századszor is szívesen olvasom fel, hogy:

Vitték nagy boldogan a fát, és egyszer csak elkezdtek ám kiabálni:
– Hej, viszket a szemünk, melyikőtök sír?
– Én sírok – mondta a tizenkettedik testvér –, de örömömben.

2015. március 3., kedd

Ursula Jones: A királykisasszony, akinek nem volt birodalma; A királykisasszony, aki nem mehetett el a bálba

 Elérkeztünk a tündérmesék korszakába. Benedek Elek Többsincs királyfija, Grimm-mesék Rónay György fordításában, hercegek, grófok, bárók, és természetesen válogatott cigánylegények vetélkednek a legkülönfélébb királykisasszonyok kegyeiért, miközben a klasszikus meseirodalom egyre több alkotása vonul be a délutáni-esti repertoárba.

De örömmel fedeztem fel könyvespolcunk számára két kortárs szerzeményt is: Ursula Jones királylányos történetei a hagyományos szüzsé üdítően új megközelítéseit adják. Az egyik királykisasszony egy kis kordén ülve járja a világot, és keresi a birodalmát, a másik pedig nem mehet el a bálba, mert feltalálóként működő királyi atyja elköltötte az utolsó fillérüket is, amelyből báli ruhát vehetett volna magának. Mindkét történetben szerepel bál, tánc, szerelem, és kiemelt szerephez jutnak a sütemények. A megszokott végkifejletig: az ásó-kapa-nagyharangig azonban nem a megszokott eseménysort követve érnek el a szereplők.

A kedves fordulatokkal operáló, de mégis már kis kortól követhető történeteket (Kriszti egyébként nagyobb olvasójuk, mint nővére) olyan remek mondatok dobják fel, mint a hencegő királyfi szájából elhangzó „Az én birodalmamhoz képest az övéik csak felázott kis teniszpályák.” kijelentés.

A kötetek sikeréhez nagyban hozzájáruló Sarah Gibb illusztrációi pedig hamisítatlan rokokó képek, éppen annyira giccsesek is – és ebből már leszűrhető: magam tulajdonképpen kedvelem a rokokó művészetét. A mindent elárasztó filigrándíszeket, az apró részletekben tobzódó tűéles sziluetteket, az ellágyuló színeket és túlzásig finomodó formákat. Igaz, a helyenként copy-paste módszerrel ismételt elemek kicsit elvesznek az egyes oldalak eredetiségéből, az összbenyomás mégis egészen kellemes. Ha már a hercegnők csillogó és bájos világát nem lehet megúszni, legalább essünk rajta túl stílusosan.

2015. február 1., vasárnap

Erwin Moser: Fantasztikus Jóéjtmesék

Az osztrák szerző (ha jól számolom) negyedik, magyarul megjelent kötete egyben az eddigi legjobb is: Erwin Moser világa varázsvilág. Egyszerű, szinte minimalista megfogalmazású történeteit az írói fantázia váratlan hengerbucskái teszik izgalmassá. A Jóéjtmesék főszereplői leggyakrabban macskák vagy egerek, de mindenféle izgalmas lény: rozmár, lajhár és polip is előfordul az epizodisták között.

A rövid, egy-két oldalas történetek gyakori témája az utazás, illetve az otthonkeresés, amelynek során a legvalószerűtlenebb helyzetekre születhet a legkézenfekvőbb megoldás, míg egy hétköznapi eseményből bármelyik pillanatban hajmeresztő kaland bontakozhat ki. Hajmeresztő, mondom, pedig ez túlzás: az egész könyvet belengi a nyugalom, amolyan békebeli hangulat, dacára minden szürreális körülménynek.

Az illusztrációk pedig, amelyek szintén a szerző munkái, néha valóban a szürrealitás határát súrolják, engem leginkább a Dixit társasjáték kártyáira emlékeztetnek, csak állatos kivitelben. Külön élmény mindegyik.

Az ember szinte sajnálja, hogy olyan hamar, olyan kurtán-furcsán ér véget minden történet. Egy gyors szellemi tornagyakorlat, és az utolsó ugrásba nem lehet beleállni, visz tovább a lendület. Mintha mindegyik hívna, hogy folytassuk, fejezzük be a magunk kedvére. Csak győzze fantáziával a kedves olvasó.