2015. június 30., kedd

Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika

Nagyon igazságos ember volt Östör király. Azt büntette, akit kellett, és azt jutalmazta, aki megérdemelte. De legeslegvilágosabban abból látszik, hogy milyen jó király volt, hogy dühösen soha nem parancsolt senkinek semmit.

Ahányszor ezeket a sorokat olvasom, mindig megfogadom, hogy megpróbálom követni a király bölcsességét. Sajnos, igen ritkán sikerül. És nem ez az egyetlen fontos tanítás az életről és egymáshoz való viszonyunkról Lázár Ervin talán legremekebb gyerekkönyvében. Hiszen mennyivel jobb lenne például, ha a notórius „rossz kisfiúhoz” úgy fordulna valaki, mint hőseink Ipiapacshoz, a hírhedett rablóhoz: megtanítanák játszani. Vagy az örökké megsértődő szomszédasszonyon próbálná ki valaki, amit Szegény Dzsoni Rézbányai Győzőn.

Hogy nehezen megvalósítható? Természetesen. De ha valaki ilyen meséken nevelkedik, talán megpróbálja néha beleélni magát például a „nagyon testvérek” helyzetébe, és egy kicsit szebbé teszi valakinek, valakiknek az életét.

– Ebben a mesében minden jóra fordult.
– Miért, baj?
– Dehogyis. Éppen az a jó benne… A valóságban is minden jóra fordul?
– A valóságban? Nem. Sajnos nem.
– Akkor ez egy nem igaz mese volt?
– Dehogynem. Azt jelenti, hogy mi mind a ketten nagyon-nagyon akarjuk, hogy a valóságban is jóra forduljon minden.
– Én is nagyon-nagyon akarom. Te mondtad, hogy nagyon-nagyon kell akarni. Akkor is, ha nem biztos, hogy sikerül.

A mese finomságainak megértését segítik az író és kislánya közötti beszélgetések, amelyek egyszersmind keretbe is foglalják a történetet. De a mese ettől még hamisítatlan tündérmese, csak éppen a hűség és a szeretet próbái mások, mint a népmesékben megszokott feladatok.

– Pénzt vagy életet! – mondta vérfagyasztó hangon.
– Jaj, istenem, kedves Ipiapacs, te hírhedett rabló – mondta Árnika, mert persze, rögtön tudta, kivel van dolga –, kegyelmezz, nincs nekem egy megveszekedett vasam se!
– De kacsád van – mondta Ipiapacs. – Akkor kacsát vagy életet!

A könyv új kiadásához Molnár Jacqueline készített illusztrációkat, de számomra elválaszthatatlanul hozzátartoznak a történethez Réber László fantasztikusan játékos rajzai. Ahogyan a boszorkány ökle és kinyújtott karja a fasor részévé válik, ahogyan Árnika hajfonataiba olvad a két oroszlán farkán a bojt, minden vonal folytatódhat valami egészen másban, és minden forma átalakulhat valami mássá.

Szegény Dzsoni és Árnika története gyakran van terítéken a nyári szünet olvasmányai között – legnagyobb örömömre, mert azok közé a könyvek közé tartozik, amelyekből századszor is szívesen olvasom fel, hogy:

Vitték nagy boldogan a fát, és egyszer csak elkezdtek ám kiabálni:
– Hej, viszket a szemünk, melyikőtök sír?
– Én sírok – mondta a tizenkettedik testvér –, de örömömben.