2015. július 14., kedd

Erwin Moser Musem, Gols

Az már azért igazán menő, ha egy meseírónak saját múzeuma van. Persze, Lázár Ervinnek is jutott egy emlékház Sárszentlőrincen, még szép. Erwin Moser azonban már életében múzeumot kapott – igaz, ennek szomorú apropója, hogy az író ALS-ben szenved, így az elmúlt évtizedben már csak felesége segítségével rendezte korábbi kéziratait, de életműve gyakorlatilag lezártnak tekinthető.

A Fertő-tó közelében fekvő városka, Gols főterén áll egy vénséges épület. Ha hinni lehet a zárókövön olvasható évszámnak, 1794-ben épült. Két szobájában és a füstöskonyhában rendezték be a Moser képeit, számos nyelvre lefordított köteteit, illetve néhány személyes tárgyát bemutató kiállítást. Az épület csodálatos hátteret biztosít a képekhez: az évszázados fagerendák, a vaspántos ajtók, a kormos kémény azt sugallja: a látogató maga is mesevilágba csöppent.

Szinte vártuk, hogy valamelyik ajtó mögül puha léptekkel előoson Borisz, a kandúr – már csak azért is, mert az egész épületben senki, de senki nem volt rajtunk kívül. Sehol egy szúrós tekintetű néni, aki árgus szemekkel lesné, hogy melyik kitett könyvbe lapozunk bele, vagy melyik ajtót nyitogatják a gyerekek. Az aprócska múzeum mindenki előtt nyitva áll, a belépőket kis tábla fogadja: Willkommen! És az intézmény üzemeltetői, úgy látszik, ezt komolyan is gondolják.


Az aprólékos, izgalmas és humoros meseillusztrációk mellett találunk néhány tollrajzot burgenlandi falvakról, illetve finom ecsetkezelésű akvarelleket a Fertő-tó fölött gomolygó felhőkről. Moser valahogy mindig ilyesmiket csinált: amit öröm nézni és élvezet olvasni. És hogy az írás a rajzolással egyenrangú alkotói folyamat volt a számára, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy meséit is mártogatós tollal írta, kicsit kusza, szálkás betűkkel. És persze – mint, gondolom, mindenről – erről is rögtön az eszébe jutott valami:

Eduard, der Tintenfisch,
hält mir meine Tinte frisch.
Hab immer Tinte blau und rein,
so oft ich tunk die Feder rein.
Mir macht das Reimefinden Spaß,
dank Eduard im Tintenfaß!


(Németül nem tudók kedvéért:
Eduárd, a kis polip
friss tintáról gondoskodik –
így tiszta kék az indigó,
pennának benne lenni jó.
Öröm a rím, ha vár reád
a kalamárisban Eduárd.)

2015. július 2., csütörtök

Vadadi Adrienn: Leszel a barátom?

Kati nem szeretett óvodába járni. Hiába voltak ott barátai, akikkel az óvodán kívül nagyon szívesen találkozik, játszik, beszélget még most is, de elég volt egy betegség miatt kihagyott hét, és máris elfutotta a szemét a könny, ha reggel elbúcsúztunk. Az utolsó évre új óvónőket kapott, és különösen egyikük végtelen kedvessége kicsit könnyített a helyzeten, de megszeretni sosem tudta az intézményt. Ha nem lett volna annak idején Ildi néni, akivel az első találkozásunktól kezdve őszinte rokonszenvet tápláltunk egymás iránt, valószínűleg én is utáltam volna az egészet (pedig én nem is aludtam bent). Azt hiszem, vannak ilyen gyerekek, akik egyszerűen óvodaképtelenek.

Ennek belátása azonban időbe telt, így az optimista anyuka bedőlt a Vadadi Adrienn könyvének hátulján olvasható szövegnek: „Akár most megy oviba a gyerekünk, akár ott tölti már a mindennapjait, ez a könyv neki és róla szól, és minden percébe bele tudja élni magát!”


Hát, nem mindenki tudja. Dacára a többé-kevésbé életszerű helyzeteknek, az egyszerűen megfogalmazott tanulságoknak és az egyes fejezetekben felmerülő nehézségek megnyugtató megoldásának (éljenek a mindentudó óvónők), egyikünk sem tudta magát beleélni a pozitivista óvodamesékbe. A 21. századi Pöttyös Panni problémái egyébként nagy vonalakban megegyeznek szocreál elődje gondjaival, mindössze a kistesó-traumát úszta meg.

A kötetnek már van folytatása is (Örökké óvodás maradok), de ezt – hiába a Pásztohy Panka rajzolta bájos gyermekek, hiába az ígért új izgalmak, és hiába lesz ősztől Kriszti is óvodás – inkább meghagyjuk más olvasóknak.