2015. augusztus 28., péntek

Jeney Zoltán: Rév Fülöp-trilógia

A balatoni nyaralásokkal kapcsolatban gyakran találkozni szélsőséges nézetekkel. Van, aki minden nyáron legalább egy hetet eltölt valamelyik partján, és van, aki nem is érti az egész felhajtást, sőt, köszöni, de nem kér belőle. Én az első táborhoz tartozom, azt hiszem, nem volt olyan év az életemben, hogy ne lettem volna a Balatonnál: benne, rajta, mellette, de mindenképpen a Tó társaságában.

Ez a Tó a középpontja Balatónia országának is, ahol Rév Fülöp, a lovaglegény kalandjai játszódnak. És nem is akármilyen kalandok: noha a bőven merítenek népmesei motívumokból is, a történet még a legmodernebb olvasók akcióéhségét is kielégíti, a gyorsan pergő események tálalása közben az író kimeríthetetlen fantáziával ontja az újabb és újabb figurákat (kedvencem a nyelvismeretével hencegő gyékény), bonyodalmakat, próbákat és varázslatokat. Az egyszerű falusi kisfiú, Rév Fülöp pedig kalandról kalandra, lépésről lépésre lesz anyukája kicsi Fülöpéből a királyság egyre fontosabb embere. A három kötet nagyon finoman adagolja az egyes történeteken belül is, de egymáshoz képest is a fejlődés lépéseit: az elsőben Fülöp még folyton hazavágyik, a másodikban inkább csak saját kicsisége és gyermeksége zavarja, míg a harmadik részben már határozott lépéseket tesz a felnőtté válás útján.

És nemcsak a kalandok, vagy a mesevilág sokféle varázslatos lénye és különös népe teszi csodálatossá ezeket a könyveket, hanem az is, hogy mindhárom kötet színtiszta irodalom. A „hagyományos” szójátékokkal is alaposan fűszerezett szövegben rengeteg az olyan játék a szavakkal, amilyen például a mesebeli népek mesebeli nyelve. A miabigyói vagy az óbalatóniai nyelv (utóbbihoz, mint minden jó mitológiateremtő, Jeney Zoltán is szószedetet mellékel a kötet végén), vagy éppen Hisz Vang, a remete kényszeres válaszai amellett, hogy alaposan lekötik az olvasó figyelmét, nagyon fel is dobják a történetet. Na és persze a versbetétek, amelyek időről időre megakasztják a szöveget, és változatos formáikkal megvillantják az író tehetségét a líra műfajában is.

A szöveg különleges ízét tovább fokozza a Balaton-környéki földrajzi nevek átültetése, köznevesítése: a főurakat például szobakajárok szolgálják ki, a halászok gyakorta fognak bézsenyt, és mi más lenne Fülöp kedvenc eledele, mint a tördemic. Persze a szereplők neve is mind visszakereshető a Tó térképét böngészve, már ezzel a játékkal el lehet tölteni egy fél délelőttöt - és még a környéket jól ismerők számára is rejtegethet újdonságokat egy-két névválasztás.

És az intertextusok. Megannyi mazsola a lovagregény kuglófjában. A Biblia, Vogelweide és Shakespeare, Kölcsei, Arany és Thomas Mann, Radnóti, Weöres és Rejtő – és még sokan mások, gondolom, akiket én sem vettem (még) észre (lásd: Gyula vitéz télen-nyáron). Összetéveszthetetlen félmondatok, szókapcsolatok szikrái pattannak egy pillanatra, csodálatosan emelve a szöveg amúgy sem elhanyagolható fényét.

A rajzokat jegyző Haránt Artúr (kíváncsi lennék, vajon hány olyan embernek mutatkozott be életében, aki nem kérdezett azonnal vissza: ez tényleg az igazi neve?) képregényrajzolói tapasztalatait is megvillantja a kódexillusztrációkat idéző lapokon. A képek körül kanyargó indamotívumokban rejtőző hagyományos állatfigurák közé néhány meghökkentő tárgyat is becsempész, képi sziporkákal válaszolva a szövegben rejlő sokféle humorra. A kötetek külseje is régi fóliánst idéz, és nagy örömömre kapcsolódik hozzájuk könyvjelző is – ritkaság a mai könyveknél.

A hátsó borítón szereplő besorolás szerint az első két kötet hét, a harmadik kilenc éves kortól ajánlott, ezért (különös tekintettel a kisebbik kritikus életkorára) néhány nyarat még várni fogunk az olvasással. A harmadik kötet befejezésében szerencsére közvetlen utalás olvasható a folytatásra – na és persze egy elvarratlan szerelmi szál is maradt benne –, de én már most is tűkön ülök, és nagyon remélem, hogy a szerzőben maradt még számos ötlet, amivel fenntartja az eddigi részekben nagyon is magasra tett mércét.